sze. feb 20th, 2019

Régi idők mocija, …. avagy mi volt a kirakatban, a nyolcvanas években

2 ütemű motorok

Szöveg és képek: Kósa Mihály

Ez idő tájt a versenypályákon általában a legyőzhetetlen kétütemű uralkodott, de a gyorsasági világbajnokságon feltétlenül! A királykategóriában 1975 óta a Yamaha és a Suzuki vívott ádáz küzdelmet, váltakozó sikerrel. A Honda 1982-ben csatlakozott hozzájuk.

A gyártók ekkora már igyekeztek szinte minden piaci igényt kielégíteni….. vagy új igényeket teremteni, és egyre speciálisabb motorokat készítettek. A Yamaha gondolt egy merészet, és Kenny Roberts sikerét meglovagolva, 1984-ben bemutatta az RD 500 LC-t, az első vízhűtéses félliteres kétüteműt, egy utcára készült versenymotort. A Yamahának volt bizonyos tapasztalata ezen a téren, hiszen hasonló technológiájú, de kisebb – 250-es és 350-es – motorjaival már évek óta a piacon volt. Így bízhatott benne, hogy nem fog kudarcot vallani. Természetesen az RD 500 technikája messze volt a GP motor szintjétől, de az 50 fokos V 4 hengeres, két főtengelyes hajtómű, mindenképpen közeli rokona volt. A Yamaha Power Valve System (YPVS) a kipufogószelep vezérlő rendszer azonban egyenesen a versenymotorból érkezett. A 499cm3 (56x50mm) hengerűrtartalmú motor 90 lóerős teljesítményével, a kétüteműre jellemző dinamikus élvezetes motorozást biztosított. Ezt még tovább fokozta a hatsebességes gyorsváltó, amely 223 km/ó végsebességet tesz lehetővé.

Yamaha RD500 YPVS

A versenytársak követték a Yamahát az utcára is. Beetetésként a Suzuki is először egy 250-essel, az RG 250 Gammával jelentkezett 1983-ban. A nagy dobás az RG 500 Gamma ’84 késő őszén, a kölni IFMA keretében mutatkozott be. Az RG 500 különleges négyzetes hengerelrendezésű (square four) vízhűtéses motorja is GP gyökerekkel rendelkezett, ahol Barry Sheene, Marco Lucchinelli és Franco Uncini vitte sikerre a márkát. Az új ellenfél igyekezett mindenben felülmúlni a riválisát. A négyhengeres 498 cm3 hajtómű alumínium vázba került, amelyet egyébként a Yamaha későbbi – RZ 500 névvel csak Japánban forgalmazott – modellje is megkapott. A teljesítménye 95 lóerő, sebessége 228 km/ó. A tömege többek között a könnyű váznak köszönhetően mindössze 181 kg. A műszaki adatok terén tehát mindenben a Suzuki nyert. És még valamiben, a fogyasztásban is élen járt, aminek azonban a tulajdonosok nyilván nem örültek, mert bizony 10,2 liter csúszott le a négy Mikuni porlasztó torkán száz kilométerenként. Az azonban, hogy az amerikai piacon hivatalosan nem forgalmazhatták, bizony baljós előjel volt a kétüteműek számára.

Suzuki RD500 Gamma

1985-ben – kicsit későn – jött a Honda. De az út is hosszú volt, amíg ide eljutott. A Honda ugyanis 1968-ban kiszállt a világbajnokságból, mert a szabályok módosítása (hengerszám korlátozás a kisebb kategóriákban) hátrányos helyzetbe hozta, éppen a kétüteműekkel szemben. De valószínű, hogy semmilyen hengerszám növelés nem lett volna képes ellensúlyozni a fejlődő kétüteműek fölényét, azonos hengerűrtartalom mellett. 1978-ban a Hondánál úgy gondolták, hogy most már itt az ideje begyűjteni a hiányzó világbajnoki trófeát a legnagyobb kategóriában is. Ám a realitásokat figyelmen kívül hagyva, makacsul kitartottak a négyütemű motor mellett. Természetesen tisztában voltak a kétütemű előnyével, ezért elkészítették az elképesztő NR 500-ast. A vízhűtéses V négyhengeres ugyan a szabályok szerint négyhengeres volt, ám a dugattyúja ovális alakú volt, mint egy futópálya, egy hengerben nyolc szelep működött. A hengereket négy dupla torkú Keihin porlasztó táplálta. A négyhengeres motor így tulajdonképpen egy álruhás nyolchengeres volt. A névleges teljesítménye 19500 fordulaton 135 LE, ezzel mintegy tíz lóerővel előzték a konkurenciát, de ezt kétszer akkora fordulaton érték el. Végül az NR totális kudarcot vallott, megbízhatatlan és lassú volt, még világbajnoki pontot sem szerzett, 1981-ben befejezte pályafutását. A Hondánál villámsebesen váltottak, a következő évben már egy kétüteművel álltak rajthoz. 1983-ban pedig Freddie Spencer szállította a régen várt vb címet. A szokatlan konfigurációjú V háromhengeres kétütemű másolata, 1985-ben NS 400-ként már az utcán hódított. A NS 400 R a versenymotor erényeivel felruházva, hasonlóan kiemelkedően könnyen kezelhető jó úttartású kis sportmotor lett. Az alumínium vázba szerelt 387 cm3 (57×50,6mm) hengerűrtartalmú hajtómű 72 lóerőt teljesít. Az alsó fordulatszámon jelentkező nagyobb nyomaték érdekében a Honda is kipufogó szelepet alkalmazott, amely saját fejlesztésű volt és az ATAC nevet viselte. A hatsebességes váltóval 207 km/ó a végsebesség. A motor súlya mindössze 192 kg. De ezek a könnyű sportolók nem túl gazdaságos üzeműek, hiszen az NS 400 R is igen jó étvágyú, 10,2 literes fogyasztással dicsekszik. Az elindítás is némi macerával járt, mert az önindító plusz súlyát mindegyiken megspórolták. A GP motorok ebben az időben még betolással indultak, nos, a replikák tulajdonosai ehhez képest kaptak egy kis segítséget, a berúgó kart.

Honda NSR400R

A kétüteműek tehát legyőzhetetlenek voltak a pályán, és jó tulajdonságait figyelembe véve bizonyos kategóriákban az országúton is. De egyszer csak feltűntek a környezetvédők, és velük szemben jelenleg bizony erősen vesztésre állnak minden fronton. Már lassan alig marad hírmondójuk a piacon.

Amrein László: – Lelkes amatőrként én is belekotnyeleskednék kicsit a témába, ugyanis volt szerencsém pár évig egy YPVS 350 RD Yamaha tulajdonosaként élvezkedni ilyen gépen.

Yamaha RD350 YPVS

Nekem a berúgókarral nem volt gondom, hiszen egy 400-as négyütemű enduro után ez gyerekjáték volt. Igaz, régen volt (1993-ban), de még bennem van az élmény, mikor 6.000-nél nyitott a power szelep (egészen addig, amíg le nem égett a szervo motorja), és mintha hátba rúgtak volna, úgy indult meg a gép. A végsebessége olyan 180 km/h körül volt, de 140 felett már kicsit veszélyes volt vele motorozni, de szerintem ez csak az enyémnél volt necces, ugyanis karambolosan vettem, sérült telóval, amit nemigen sikerült hibátlanra javítanunk. A fék szintén kevés volt ezen a példányon, de az élmény miatt bátor volt az ember! A fogyasztása nagyon változó, ha nem sűrűn nyitogattad a power szelepet, akkor megelégedett 6 lityivel, de ha pörgetted (és mé’ ne pörgetted volna, ugye?), akkor a 9-10 litert is simán benyelte. A szervizelése kicsit többet igényel, mint egy négyütemű gép, hiszen a külön üzemanyag olajozás, a power szelep bowdenjei, a karbik hangolása több odafigyelést kíván. A km futásból adódó szervizelésig / felújításig nem jutottam el (szerencsére), de a gyár szerint 25.000 km-enként dugattyúcsere és fúrás dukál neki!

A következő részben az olasz motorokat vesézzük ki!

(ha tetszett a cikk, szólj hozzá! Bejelentkezéshez segítség az oldal alján)

Grafikai munkák

Videó szerkesztés

Eladó cuccok

Autómentés – szállítás