A legeslegelső túra (1975) – 1. rész

Szöveg és képek: A Mágus

A legeslegelső túra mikor is volt? Már 44 éve!!! Hú, nagyon szalad az idő. Illetve nyáron lesz az évforduló, csak az idei első gurulás alatt jutott eszembe, hogy mikor is kezdődött a túrázáshoz való vonzódásom. Remekül lehet gondolkodni a sisak alatt. Nem hallgatok zenét, és nem is telefonálok motorozás közben. Az elektronika fejlődését nem teszem be a sisakomba, ez az egy kis rész legyen csak az enyém.

De tényleg, kezdem az elején. 1975 tavaszán kezdtek szervezni a klubban (A.K.M.K., Angyalföldi Kilián Motoros Klub) egy „gigantikus” külföldi túrát. Csehszlovákia, Lengyelország, NDK. A végcél Rügen sziget volt az északi tengernél. Kb. 2500 km oda-vissza. Alapvetően a legfontosabb az volt, ki kap útlevelet, és ki nem. Abban az időben még szoci országba is nehéz volt kijutni, ha katonaköteles voltál. Ötünknek sikerült, a Dagadtnak (CZ 175), aki a klub helyettes vezetője és katonaviselt volt 20 évesen, a Homálynak (CZ175), aki nem lehetett katona a rossz szeme miatt (rejtély hogy szerzett jogsit), Peti (P20), aki tervezte és vezette a túrát (asszem ő KISZ-es volt), a Béla (CZ175), aki a cukrossága miatt nem lehetett katona, és én, aki akkor még 17 évesen nem voltam összeíráson.

Szabadságot kapni nem volt nehéz abban az időben, mindenki kivette az évi két hét szabiját, és elkezdtünk készülődni. Egy 350-es csepptankos Jawám volt akkor, az volt az első nagymotorom. Részemről a felkészítés abból állt, hogy keresztben leragasztottam a fényszórót (akkor az nagyon rallys volt), aztán kész is voltam. Szerencsémre volt a Jawán egy csomagtartó, vettem egy úgynevezett „kutyaól” sátrat az Úttörő áruházban, meg egy hálózsákot. A ruházkodásból sem én, sem a többiek nem csináltunk nagy ügyet (bezzeg anyám), az volt, ami rajtunk volt. Nem volt se esőruha, se túracsizma, se zárt sisak, se semmi, ami egy kicsit kényelmesebbé tette volna az utazást. Bőrnadrágom nekem volt egyedül, a Tangón vettem, asszem egy ezresért! Nyitott sisak, amit egy csónakkészítő ismerős csinált üvegszálból, és én kibéleltem, orkándzseki, egy pulcsi, meg egy bokacsizma a Gólya áruházból. Ja, és egy egyujjas téli kesztyű (ami még mindig megvan), ennyi. Nem igaz, még egy napszemüveg!!

Anyám annyira ellenezte az egészet, hogy azt ígérte intézetbe ad!! Mivel nem voltam még nagykorú – a szüleim elváltak -, nem volt üres fenyegetés. De aztán szerencsére lenyugodott. Most már megértem, hogy ideges volt, mert amíg odavagyok, semmit nem tud rólam! Nemhogy mobil, de még vonalas telefon se volt! Szóval, amíg meg nem lát újra, izgulhat! Az indulás előtti héten még sikeresen estem egy nagyot a Népköztársaság útján egy príma olajfolton, de nem lett semmi komoly bajom, se nekem, se a vasnak. Egyébként érdekes, hogy annó mennyit estünk, és néhány tiplin kívül nem lett komoly bajunk, pedig a védelemnek még a csírája is hiányzott a ruházatunkból. És eljött a nagy nap!! Szakadt az eső, de úgy igazából. Anyám megint szívózott, hogy el ne merjek indulni, de engem akkor már várt a csoda: látni fogom a tengert, úgyhogy hat lóval se tarthatott volna vissza. A klub előtt volt a találka, én laktam a legmesszebb – kb. 3 km -, mégis én voltam az első. Aztán megjött a Dagadt és a Homály, végül a Peti. Béla sehol. Amíg vártunk megvizsgáltuk a vasakat, Végül is minden jónak tűnt, kivéve az esőt. Végül befutott Béla is. Esernyővel, gyalog! Hogy ő ebben a szar időben nem indul el, nem akar fagyoskodni, menjünk nélküle. Meg ugyan nem vertük, de kapott rendesen. Nekem különösen fájt, mert nagyon jó barátomnak tartottam, és úgy éreztem elárult. De végül is nem volt mit tenni, akkor megyünk négyen!

Berúgtuk a motorokat, és elhúztuk a csíkot. Szó szerint, a vízcsíkot. Az akkori Pneumant és Cordatic gumik nem igazán voltak pariban a mostani gumikkal, a Váci út vizes macskakövén olyan volt, mintha jégen mennénk. Szépen eljutottunk a határra, ahol kb. egy fél órás szívatás után át is kelhettünk Csehszlovákiába. Az első napi úti cél Krakkó volt. Besztercebánya körül kezdett elállni az eső, néha még a nap is előbújt. Szó szerint pacallá voltunk ázva, száraz ruha ugye nem volt, szóval nagyon jólesett a napsütés. De Petinek nem hozott szerencsét, talán a nap vakíthatta el, nekiment egy nagy szikladarabnak, ami legurult az útra. Akkorát zakózott, hogy csoda hogy túlélte! Rohantunk segíteni, szedegettük össze a cuccait, letoltuk a padkára a P20-ast. Peti jól lehorzsolta a kezét meg a térdét, de komolyabb baja szerencsére nem volt. Viszont a motorja sokkal szarabbul nézett ki. A fényszóró eltört, a tükör letört, a sárvédő elhajlott, a kuplungkar félig letört, és a kormány elgörbült. Nekiálltunk a szerelésnek, hiszen valahogy meg kellett javítani, hogy tovább tudjunk menni. Mert az szóba se került hogy visszaforduljunk! Amíg Peti ellátta sebeit, mi amennyire lehetett vissza görbítettük a dolgokat a motorján. Kicsit kalapáltunk, fogyott a szigszalag rendesen, és mire Peti bekötözte a sebeit, működőképes volt a motorja. Azt nem mondanám, hogy hibátlan, de működő.

Közben elállt az eső, kisütött a nap, és a túra további részében végig szuper idő volt. Elértük alLengyel határt is, ott is buzeráltak minket egy darabig (főleg a P20 nem tetszett), de aztán csak átjutottunk. Este volt, mire elértük Krakkót, ami elég nagy város, és még meg kellett találnunk a kempinget. Nem volt egyszerű, de sikerült. Tábort vertünk lengyel földön! Felállítottuk a sátrakat, és elmentünk várost nézni. Valahogy bejutottunk a városba, leültünk egy presszó teraszára, ettünk-ittunk valamit, de olyan fáradtak voltunk, hogy inkább visszamentünk a kempingbe szunyálni. Egy ilyen nap után egyikünket se kellett ringatni. Másnap reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, azt hiszem a reggeli akkor még nem volt fontos étkezés, felcuccoltunk és indultunk Wroclavba. De előtte megcsodáltuk az éjjel érkezett németek motorjait. Wroclavba elértünk minden gond nélkül, hacsak azt az apróságot nem említem, hogy egy felpattanó kő betörte a napszemüvegem üvegét. Mert akkor még igazi üvegből voltak a szemüvegek. Szerencsére a szemem megmaradt. Meg a Dagadtnak volt egy kis gondja a benzinkúton, nem volt keverék, ezért meg kellett venni egy liter olajat. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy a flakon száját le kellett vágni ahhoz hogy kinyissuk. A maradék kb. háromnegyed litert el akartuk vinni, hiszen jó lesz a következő tankoláshoz. De nem jól dugta be a száját, és amikor a gumipók megszorította, kilőtte a dugót és az összes olaj a sátrába folyt! Ha azt mondom nagyon pipa volt, akkor enyhén fogalmazok. Nem sok kellett, hogy megruházza a kutast!! Ezután már tényleg nem volt semmi gond, megérkeztünk Wroclavba.

Itt viszont nem volt kemping, úgyhogy addig mentünk, amíg találtunk egy camping feliratú táblát, ami elvezetett minket egy focipályára, ott lehetett sátorozni. Mindegy is volt már, csak pihenni akartunk egy jót, hiszen másnap már a tengerig akartunk menni. Reggel nekivágtunk a városnak, valamit enni kellett, meg akartam venni egy másik napszemüveget. Egy trafikban sikerült a szemüvegvétel, és ott vettünk valami csokifélét is reggelire. Nagyban eszünk, amikor odajött egy kisgyerek és kaját kunyerált. Adtunk neki egy csokit, akkorát vigyorgott örömében, hogy kiderült, egy foga sincs. Mint egy öregember, fura volt. A “királyi” reggeli után nekivágtunk az útnak, a következő célpont a német határ volt, Frankfurt Oder, ha jól emlékszem. Na itt is kiforgattak minket rendesen, Peti törött lámpájú motorját nem akarták beengedni. De valahogy csak átjutottunk, irány a tenger. Délutánra már mocskosul éhesek voltunk, de ahogy ráhajtottunk a Rügenre vezető útra, találtunk egy éttermet. Ráadásul egy eléggé elegáns éttermet. Néztek mint a moziban, amikor bementünk. Koszosak voltunk és magyarul beszéltünk. Ettünk valami borzalmasan szar kaját, hús leöntve valami trutymóval, főtt krumplival. És mindannyian ugyanazt, hiszen egy büdös szót se tudtunk németül, örültünk annak, hogy hoz valamit a pincér. Illetve én tanultam (na jó inkább jártam) németül, gondoltam a fizetéskor hasznossá teszem magam. Ugyanis evés közben eldöntöttük, hogy kéne venni itt egy kiló kenyeret, és akkor lenne reggelink. Ezt majd én elintézem. Jön a pincér, hozza a számlát. Összeszedtem minden tudásomat és azt mondtam neki: bitte ein kilo butter. Na, a pali hanyatt vágta magát rendesen, baromira nem értette a dolgot. Mekkora hülye gondoltam, és elmondtam neki tagolva is, hogy megértse. Na erre levágott egy elég komoly beszédet, amiből egy kukkot se értettem, ledobta a számlát az asztalra és elment.

Mi azon morfondíroztunk, hogy talán nem adhat el kenyeret, amikor visszatért a pali egy vajtartóval, az orrunk alá dugta és azt mondta: das ist butter!!!! Bocs srácok, asszem tévedtem, akkor a kenyér az nem butter, de valami hasonló. A másik asztalon láttam egy kosár kenyeret, mutatom a pincérnek: was ist? Na, erre ő is elröhögte magát, visszavitte a vajat, és hozott pár szelet kenyeret. Ami ugye: brot. “Bitte ein kilo butter!”, ez amolyan szállóigévé vált, szívták a véremet vele évekig, de tényleg hasonlít a két szó. Legalábbis a kezdőbetűk. Na, a príma éttermi kaland után berúgtuk a paripákat, és belemotoroztunk a naplementébe. Késő este volt mire elértük a végcélt, Sassnitzot. Találtunk egy kempinget is, letáboroztunk, a recepció már zárva volt, de se kapu, se kerítés nem állta utunkat. Akármilyen késő is volt, lesétáltunk a tengerhez. Elképesztő volt látni, de főleg hallani a tenger morajlását, ledőltünk a homokba és szívtuk magunkba a sós tengeri levegőt. Megint nem kellett ringatni senkit az elalváshoz, de izgatottan vártuk a reggelt, hiszen itthon legenda volt, hogy az NDK-s csajok odavannak a magyar fiúkért. Holnap kiderül…..

-folytatjuk –

További érdekes híreket, cikkeket itt találsz (klikk a képre):

Eladó motorok

Grafikai munkák

Videó szerkesztés

Eladó cuccok

Autómentés – szállítás