Régi idők mocija… az angol motorok – I. rész

Szöveg és képek: Kósa Mihály

A nagy kéthengeresek. A dicső  múlt.

Az angol motorgyártás valaha a világ etalonja volt. A hanyatlás egyik oka az olcsóbbá vált autó, a másik a fejlesztés hiánya. Benne volt még a nagyfokú önhitség, hogy ők gyártják a legjobb motorokat, és mire rájöttek, hogy ez nem így van, a japánok már messze előttük jártak. Így azután egymást érték a különféle fúziók, hogy megpróbáljanak kilábalni a válságból. De mindezek ellenére a szigetországi motorok csillaga a hatvanas évek vége felé már leáldozóban volt. Lássunk tehát néhányat közülük.

Abc sorrendben a BSA az első, amely valaha a legnagyobb is volt. Ám a Birmingham Small Arms Company – mint a nevéből kiderül – nem csak motorokat gyártott, ennek ellenére Britannia legnagyobb motorgyártójává vált, sőt az ötvenes években a világ legnagyobb motorgyártójaként jegyezték. A kezdet 1860-ban volt, ekkor azonban még csak fegyvert gyártottak. Ám beköszöntöttek a boldog békeidők, a puskák kevésbé fogytak, más termék után kellett nézni, és a motorkerékpár mellett döntöttek, ez 1906-ban történt. Gyártottak V kettest, egyhengerest, soros kéthengerest, és végül háromhengerest is.

A háromhengeres megjelenéséig a hatötvenes kéthengeresek voltak a csúcsgépek. Az „A” 10-es sorozatot a kéthengeresek második generációs motorja, a forradalmi „A” 65-ös széria követte, amelynek különböző változatait 1962-1972-ig gyártották. Ezeket a típusokat igen hangzatos neveken Star Twin, Rocket, Thunderbolt, Lightning, Lightning Rocket, Lightning Clubman, Spitfire, Hornet, Spitfire Hornet és Firebird Scrambler forgalmazták. Az „A” 65-ös motorblokkja minden tekintetben új volt, szakított a klasszikus motorépítési hagyománnyal, a sebességváltó különálló egysége megszűnt. Az OHV vezérlésű soros kéthengeres 654 cm3-es hengerűrtartalommal, és 75×74 mm-es furat lökettel készült.

BSA Lighting

A teljesítménye kezdetben 38 lóerő volt, amit sikerült 46 LE-re feltornászni. Ezután a sportos vonalat képviselő Lightning Clubman új hengerfejjel és két Amal porlasztóval felszerelve, már 53 lóerőt teljesített. A legerősebb „A” 65-ös végül 55 lóerős lett. A sebességük 170 vagy akár 190 km/h is lehetett. De már ez is kezdett kevés lenni, így 1968-ban jött a Rocket 3 a háromhengeres hétötvenes, amely még erősebb és gyorsabb volt. A kéthengereseket is hengerűrtartalom növelésével, a szintén hétszázötvenes A 70-es motorral próbálták versenyképessé tenni, sikertelenül. A BSA az Ariel majd a Triumph tulajdonosaként sem tudott talpon maradni, és 1972-ben lakatot tettek a kapujára.

A Norton a második a sorban. A nevét a versenysikerek világbajnoki címek tették naggyá. Főként a Man-szigeti TT-n aratott győzelmei növelték a hírnevét, ahol sokáig legyőzhetetlen volt, innen a híres versenymotorjának neve is, Manx (szigeti) Norton. A cégalapító James Lansdowne Norton 1898-ban kezdte kerékpár alkatrészek gyártásával. A motor készítés 1901-ben kezdődött. Kezdetben nem saját gyártmányú hajtóműveket szereltek a vázakba, de 1908-ban bekövetkezett az is. James Norton jó mérnök volt, de nem volt üzletember, így a vállalkozást 1913-ban felszámolták, de hamarosan Norton Motors Ltd néven ujjá alakult, és a profil semmit sem változott, a fő cél továbbra is a versenyzés volt. 

Ömlött a pénz a versenyzésbe, amely köztudottan költséges dolog. Ezért a birminghami Brace-bridge Streeten működő vállalat pénzügyi helyzete mindig bizonytalan volt. A versenymotorjaik egyhengeresek voltak, és az utcai motorjaiknál – közöttük némelyik, mint a versenymotor OHC vezérlésű volt – is sokáig kitartottak ennél a megoldásnál. Ám a Triumph Speed Twin üzleti sikere irányváltásra késztette a Nortont is. 1949-ben elkészítette a Model 7 Dominatort, az ötszázas kéthengeresét. Majd 1952-ben a versenymotorban híressé vált Featherbed vázzal elkészült a Model 88. A gazdasági helyzetén azonban már ez sem segített, így 1953-ban az AJS és Matchless egyesüléséből született AMC vette meg. Ezután következett a hengerűrtartalom további növelése. A hatszázast az 1961-ben megjelenő hatszázötvenes követte, amely 49 lóerőt teljesített.

Norton Commando

De a Norton közben újra másik tulajdonos kezébe került, a Manganese Bronze Holding folytatta 1966-tól. A versenyeken aratott sikerek közben már egy ideje elmúltak. A cél most már a túlélés volt. A nagyobb teljesítmény érdekében a hengerűrtartalom tovább nőt. A 745 cm3-es nyomórudas vezérlésű motorból azonban versenymotor szerű teljesítményt igyekeztek kicsalni, ez azonban iszonyatos rezgésekkel járt. Ennek a problémának a megoldására találták ki az Isolastic rendszert, amely a Commando típusokban került bevezetésre. A Roadster típust a futurisztikus küllemű Fastback követte 1967-ben.

A Fastback üvegszál erősítésű üzemanyagtartályával és áramvonalas faridomával – amelyről a „Fastback” nevet kapta – egészen új útra lépett.  A teljesítményük továbbra is erőltetett volt 56, 58, 60, sőt 68 lóerős változatok is készültek, ezért a hétötvenesek tartóssága közel sem volt kielégítő. A négysebességes váltóval a közel 200 km/h végsebesség is elérhető. A későbbi nyolszázötvenes már józanabb 60 LE-s teljesítményével tartósabbnak bizonyult, de a Nortonon már ez sem segített. Pedig kormány segítség is érkezett, hogy összekalapálják az NVT (Norton- Villiers-Triumph) társaságot, ennek ellenére a Norton 1977-ben eltűnt. Tíz évvel később belefogtak egy Wankel motoros programba, ezekből a motorokból a rendőrség is sokat használt, de piaci sikert ez a project sem hozott. Pedig még TT-t is nyert a Wankel motoros konstrukció.

A Royal Enfield a következő a sorban, amely szintén egy tradicionális gyártó volt. Az 1893-ban alapított cég kerékpárokkal kezdte – mint mások is -, a telephelye a Birmingham melletti Redditch-ben volt. Az Enfield Cycle Company az első motorkerékpárját 1901-ben építette. Mérete ugyan nem vetekedett a nagyokkal – BSA, Triumph –, de a műszaki fejlesztések terén mindig élen járt. Működése alatt gyártott V kettes motorral működő járműveket is, amelyekhez először 1912-ben a hajtóművet a szigetországban megszokott módon a JAP szállította.

Az importőr – a Madras Motor Company – révén ezek a modellek oly sikeresek voltak Indiában, hogy az meghaladta a gyár kapacitását. A vállalat kapott az alkalmon, eladta a gyártási jogokat, így a Bullettek gyártása 1955-től az Enfield India részvénytársaságban folytatódott. A cég ugyanis új piaci irányt látott, úgy gondolták – mint sokan mások – a fejlődés útját a nagy párhuzamos kéthengeresek jelentik. Ezeknek a típusoknak a gyártása és fejlesztése már 1948-ban elkezdődött. A negyvennyolcas gép csak egyszerűen a Twin nevet kapta és 25 LE volt a teljesítménye.

Később jöttek a hangzatosabb nevek Meteor, Meteor Minor és Super Meteor. Közben a hengerűrtartalom 692 cm3-re nőt, ekkor a Royal Enfieldé volt a legnagyobb soros kéthengeres motorral rendelkező angol gép. Az új modell a Constellation Amerikában egy évvel korábban, 1957-ben mutatkozott be, jelezve a fő célt. A teljesítménye 51 lóerő, a sebessége 187 km/h.  A hajtómű története az áramvonalas burkolattal ellátott Airflow modellben folytatódott tovább.  A tovább lépés természetesen a hengerűrtartalom növelése volt. Az 1963-ban megjelenő Interceptor 736 köbcentis hengerűrmérettel és 52 LE-s teljesítménnyel rendelkezett.

Ám a hatvanas évek közepén már egyre nagyobb financiális problémákkal küzdött a gyár. 1967-ben az NVT része lett, majd 1970-re a brit Royal Enfield megszűnt. Az indiai gyár azonban indulása óta folyamatosan termel, sőt újabban egyre dinamikusabban fejleszti a típusait.

-folytatjuk-

További érdekes híreket, cikkeket itt találsz (klikk a képre):

Eladó motorok

Grafikai munkák

Videó szerkesztés

Eladó cuccok

Autómentés – szállítás