The World’s Fastest Indian, avagy az igazi Burt Munro

A neten ütköztem bele egy írásba, ami Herbert James „Burt” Munro (A Világ Leggyorsabb Indiánja c. film) életének egy rövid kis összefoglalója, amit valaki a halálának évfordulója alkalmából tett közzé (1978. január 6-án hunyt el).

Ennek kapcsán jutott eszembe ez az interjú a film rendezőjével, amit még több évvel ezelőtt mentettem le a netről, amikor a Bonneville gyorsasági pályáról írtam egy cikket (cikk 1. rész, cikk 2. rész). Az interjú átvett anyag, első kézből származó információk vannak benne. Sok év távlatából is élmény volt újra olvasnom. Nektek is ajánlom figyelmetekbe.
A cikk végén találtok egy kisfilmet egy tavalyi rekordkísérletről a Bonneville Speed Week-en.

“Burt Munro barátságossága és nyitottsága volt a legvonzóbb a számomra, ezért készítettem el róla ezt a filmet” – Roger Donaldson.

Roger Donaldson, megtörtént eseményeken alapuló kiváló filmje, a Világ Leggyorsabb Indiánja, Anthony Hopkins főszereplésével. A filmről beszélgetett a rendezővel Carlo Cavagna, az aboutfilm.com újságírója.

Carlo Cavagna: – Azt nyilatkozta, hogy valóságos szenvedéllyel viseltetik a főszereplő karakter iránt. Beszélne a forrásairól?

Roger Donaldson: – A film valósággal végig kísért eddigi pályámon. A témát eredetileg egy dokumentumfilmben dolgoztam fel, amit még a karrierem legelején forgattam. Egyik legelső amerikai utazásom alkalmával készítettem, mikor Burt Munro-val és a társrendezőmmel jöttem át. Elkísértük Bonneville-be, végig követtük, és próbáltunk mindvégig mellette lenni – így készült el ez a naív, rövid dokumentumfilm, amit leginkább egy kis kézi Bolex kamerával rögzítettünk. Aztán jó néhány év telt el, és már játékfilmeket csináltam. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer hozzányúlok a témához. Nem is volt szándékomban, hogy valós eseményeket játékfilmben dolgozzak fel. De amikor elkezdtem filmet rendezni, eszembe jutott Burt, ez az egészen különleges és egyedülálló figura. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy forgassak egy filmet arról a különbségről, amely Új-Zéland és Amerika között létezik, és amit én magam is megtapasztaltam, mikor odautaztam; előbbi a szülőföldem, és nagyon különbözik az Egyesült Államoktól, ami valóságos Mekka – számtalan ember jön ide, hogy valami olyasmit csináljanak, amit sehol máshol a világon nem tehetnének meg. Számomra ez a lehetőség a rendezés volt, Burt számára pedig az, hogy eljusson Bonneville Salt Flats-be, ahol évente tartanak egy olyan rendezvényt, amire mindenhonnan érkeznek emberek, hogy új sebességrekordokat állítsanak fel.

CC: – A Sebesség hete, a Speed Week alatt forgatott. Mennyire okozott nehézséget, hogy a filmben is látható esemény alatt dolgozott?

RD: – Egyáltalán nem, inkább segítség, hiszen számtalan autó a mai napig versenyez. Felturbózott hajtóművekkel ugyan, de külsőleg ugyanolyanok maradtak. Amíg ők az egyik pályán versenyeztek, addig mi egy másik, erre az alkalomra általunk épített és mindenben hasonló pályán forgattunk; úgyhogy az aktuális versennyel páthuzamosan, a közvetlen közelükben elevenítettük fel, mi is történt ott néhány évtizeddel korábban.

CC: – Burt Munro valóban olyan barátságos és nyitott, mint amilyennek Anthony Hopkins alakításában tűnik?

RD: – Igen. Annyira, hogy ez volt a karakterben és a történetben a legvonzóbb számomra, és tulajdonképpen ezért is készítettem el róla ezt a filmet. Nem annyira az volt az érdekes számomra, hogy motorozott, és hogy gyorsasági rekordot állított fel. Elképesztő kisugárzás és pozitív energia áradt belőle. Az a szó, hogy „nem”, nem szerepelt a szótárában. Szívpanaszai voltak, jó párszor elesett és beverte a fejét, rengeteg balesetet szenvedett, a motorja nem egyszer felrobbant, de ő soha nem hagyta annyiban. Tudta, mit akar elérni, imádta a motorozást, és élvezte a vele való piszmogást is. A film készítésénél ugyan fel kellett építenünk azt a fészert, ami a megszólalásig hasonló az övéhez, de mindazok, amik ott láthatók, az összes tárgy ugyanaz, amit ő használt, mind az ő fészeréből származik. Mindegyiket ő maga készítette, saját kezűleg.
Ebben a bizonyos fészerben élt. Azt hiszem, akart egy új házat építeni, úgyhogy felhúzott egy garázst, és beköltözött, de húsz éven át nem tudta felépíteni azt a házat. Tudomásom van róla, hogy a helyi várostervezők minden hónapban kimentek hozzá, és megkérdezték: „Burt, mikor kezdesz neki a házadhoz? Nem élhetsz örökké ebben a fészerben.” Ő pedig mindig ezt felelte: „Ó igen, a jövő héten nekiállok.” Még csak víz sem volt a birtokán. A tetőről gyűjtötte össze az esővizet. Mielőtt találkoztam vele, már egész biztosan volt egy házassága, mivel van négy gyereke, akik még ma is élnek. Ma a hetvenes-nyolcvanas éveikben járnak.

CC: – A gyerekei közül látta valamelyikük a filmet?

RD: – Igen, mindegyikük. A világpremiert Új-Zélandon tartottuk, ezen a bizonyos Invercargill nevű településen. Hihetetlen élmény volt. Felújítottak egy gyönyörű, háromszintes operaházat. Kiraktak néhány széket és hoztak egy projektort. A hangrendszert azok a fickók szerelték fel, akik korábban a Gyűrűk ura új zélandi premierjén is dolgoztak, és a hangosítás itt is egészen kitűnő volt. Negyvenen jöttek el Burt rokonságából, és még a miniszterelnök is odarepült. Nem is tudom, honnan sikerült annyi vörös szőnyeget szerezni. Az egész utcát lefedték vörös szőnyeggel. Soha nem voltam még ehhez hasonló filmbemutatón. Elképesztő volt.

CC: – Mi volt a család véleménye a filmről?

RD: – Imádták. Talán egy kicsit meg voltak lepve, mikor látták, a nagypapa mekkora nőcsábász volt, de szerintem ezt már úgyis tudhatták!

CC: – A filmben kissé különcködőnek, ugyanakkor naivnak is tűnik.

RD: -Igen, pontosan ilyen volt. Azt hiszem, a naivitása részben azzal magyarázható, hogy a világ egy nagyon távoli és elszigetelt pontjáról származik. Új-Zélandhoz, különösen a déli részéhez legközelebb eső hely az Antarktisz. Naiv volt. De azt hiszem, nagyrészt a naivitásának is köszönheti, hogy mindazt megtehette, amit megtett. Odáig ment el, ahová mások már nem mernének. Emlékszem, egyszer elmesélt egy óriási történetet – sajnálom, hogy végül nem tehettem be a filmbe. Épp az Edwards Légitámaszpont mellett autókázott, amikor észrevett egy óriási táblát: „Üdvözöljük az Edwards Légitámaszponton.” Mire ő: „Ez nyilván nekem szól.” Úgyhogy fogta magát, és egész egyszerűen behajtott a kapun, úgy, hogy valamiért senki nem állította meg, vagy talán nem vette észre az őrség. Szóval ott találta magát a leszállópálya szélénél. Hallotta, hogy van ott a támaszponton egy X15 nevű rakéta, úgyhogy úgy gondolta, megnézi magának. Meg is látja az X15-öst, ami épp felszállásra vár. Elővette a fényképezőgépét, és elkezdett fotókat készíteni, ott a pálya mellett; de ekkorra már megjelentek a rendőrök is és letartóztatták. Három napig tartották fogva, mielőtt megbizonyosodtak róla, hogy nem kém, és végül elengedték. És ez így történt. Ez volt benne az őrületes – és több száz hasonló történetem van még.

CC: – Az a jelenet, amikor a rendőr megállítja az országúton, miközben ő a motorjával száguld, a valóságon alapszik?

RD: – Igen, ez így történt.

CC: – És a transzvesztita?

RD: – A transzvesztita-szál több történet ötvözéséből született, melyek egy része velem esett meg, mikor annak idején, sok évvel ezelőtt Hollywoodba jöttem, ugyanakkor a felbukkanó karaktereke egy részét ő ismerte. A jelenettel egyrészt azt kívántam megmutatni, hogy Burt-nek megvan az a csodálatos képessége, hogy egyfajta „színvakságban” szenved. Nem vette észre a bőrszínt, a vallást, és semmi ilyet. Ha ez most történne meg vele, ahol a fiú nem csupán fekete, hanem transszexuális is, Burt egészen biztosan ugyanígy viselkedne. Ugyanilyen normálisan bánna vele.

CC: – Az Indián cég támogatta a filmet?

RD: – Nem, mivel a céget nemrég megvásárolták, majd továbbadták. Az igazat megvallva én és a társ-producer érdeklődtünk, hogyan is tudnánk megvenni a céget, de néhány nappal elkéstünk. Már eladták egy másik befektetői csoportnak.

CC: – Mekkora költségvetés állt rendelkezésre?

RD: – Tizenöt millió dollár.

CC: – Küszködniük kellett az összeggel, vagy kényelmesen dolgozhattak?

RD: – Mindig minden filmnél küszködni kell. Soha nincs elegendő pénz, ez a film pedig olyan volt, mintha stúdiófilmet forgattam volna. A stúdiószisztémában ez a mozi 40-50 millió dollárba került volna, úgy, hogy semmit nem változtattunk volna rajta. A társ-producerem és én is nagyon keményen dolgoztunk. Szinte ingyen csináltuk a filmet, Anthony pedig nagyon sok mindenben kisegített minket. Mindenki kivette a részét.

CC: – Mi lett volna a B terv, ha esett volna az eső a Salt Flats-i Speed Week alatt?

RD: – Nem volt B tervünk. Néha csak reménykedhetsz, hogy minden a legjobban alakul, mert ha a legrosszabb történik, a filmnek lőttek. Ez a film végét jelentette volna, ha egyáltalán gondoltunk volna rá. Nem tudom, mit tettünk volna. Az ottani forgatás legutolsó napján egyébként hatalmas eső esett, annyira, hogy elárasztotta a Salt Flats medrét. A szó szoros értelmében széthordta a díszletünket, több mint ötven négyzetmérföldes területen. Hetekbe került, míg minden darabot megtaláltunk. Hurrikán erejű szelekkel kellett küzdenünk és hüvelyknyi esőmennyiséggel. Aznap hagytuk abba a munkát. Ez volt a forgatás első része. Talán okosan jártunk el, hogy ezt ütemeztük elsőnek, mert ha onnan kimostak volna minket, az egész filmet le kellett volna fújnunk. Két hétig forgattunk Bonneville-ben. Az első kétharmadot Amerikában forgattuk, aztán Új-Zélandra utaztunk, és ott fejeztük be a filmet.

CC: – Milyen kimaradt jelenetek kerülnek majd a DVD-re?

RD: – Volt egy kivágott jelenet, amiben Burt elmegy a kórházba, miután szívrohamot kapott. Kivizsgálják, és azt mondják neki: „Maga súlyos beteg. A kórházban kell maradnia.” Ő pedig megkérdezi: „Mennyibe fog ez kerülni?” Azt mondják, negyven dollár egy nap. Úgyhogy így válaszol: „Inkább a kocsimban halok meg.”, feláll és elmegy. Leforgattuk a jelenetet, de végül nem raktuk bele a filmbe – lelassította volna a ritmust.

CC: – Anthony Hopkins volt az első választása a szerepre?

RD: – Igen. Most, visszatekintve a filmre már látom, hogy senki más nem is tudta volna eljátszani ezt a szerepet, és valószínűleg a világon senki mást nem is érdekelt volna. Megtalálni azt a színészt, aki a megfelelő korú, képes nézőket csalogatni a moziba és rokonszenves is – ez a lista mindössze egy nevet tartalmaz.

CC: – Hallani néhány történetet, hogy a Hopkins-szal közös korábbi munkájuk során támadt némi ellentét önök között.

RD: – Nem titok, hogy a Bounty forgatása alatt Anthony és én képesek voltunk akár megölni is egymást. Az nagyon kemény felvétel volt. Azt hiszem, így, visszatekintve már látom, mennyi mindent megkíván egy olyan szerep, mint amilyen William Bligh-é volt. Egyszerűen képtelenség megragadni egy olyan karaktert, és mindentől függetlenül eljátszani, anélkül, hogy egy kicsit se hasonlítsunk arra, akit alakítunk. Tíz hétig forgattunk a trópusokon, ő pedig végig, mindennap a kék gyapjú tengerészeti egyenruhájában volt, állig begombolva. 100 fok volt, 100 százalékos páratartalommal, a hajón már mindenki tengeribeteg lett – olyan volt, mintha tényleg a Bounty-n lettünk volna. Aztán évekkel később megint találkoztunk, és rájöttünk, hogy mindketten nagyon büszkék vagyunk arra a filmre, és ez az egyik legemlékezetesebb film mindkettőnk számára, amiben valaha is részt vettünk, úgyhogy újra összebarátkoztunk. Nehéz elhinni, és én sem igazán értem, hogy is történt, de mára már a legjobb barátok vagyunk.

CC: – Mikor történt Burt Munro első rekordállítása?

RD: – A rekordot – ami mind a mai napig érvényes – 1967-ben állította fel.

CC: – Mikor játszódik a film?

RD: – 1962-ben, bár az évszámot senki nem említi a filmben, és én sem mutatok abból a korból származó autókat. Ekkor járt először Bonneville-ben. A látványt döntően befolyásolta a motor farokrészének az alakja. 1962 után megváltoztatta a farok alakját. Akkor is sikeres rekordkísérlete volt, de az, amelyik mostanáig érvényes, nem akkor történt. Mindig újabb rekordokat próbált megdönteni és változtatott a motor kapacitásán is, így különböző kategóriákban volt képes különböző rekordokat felállítani. Az, ami mostanáig érvényes, az az 1000 köbcenti alatti motorbiciklik kategóriáját érinti, és ez 1967-ben történt.

CC: – Milyen idős volt 1962-ben?

RD: – Hatvannégy.

CC: – 1978-ban halt meg, ugye?

RD: – Igen. Az általam ábrázolt karakter, és az, ahogy Tony alakítja őt, leginkább azon alapszik, akit én a dokumentumfilmem forgatása alatt megismertem. Mikor megismertem, 72 éves volt, és ezt a karaktert vittük vászonra, bár a motorbicikli egy korábbi modell.

CC: – Tetszett volna neki a film?

RD: – Szerintem imádta volna. Nem félt a nyilvánosságtól. Soha nem kérkedett, de nem is félt attól, hogy elmondja, miket is csinált. De nem érezte soha hencegésnek. Egyszerűen elmondta ilyenkor a tényeket.

CC: – Ennyi történettel, ami hozzá fűződik, úgy tűnik, nagyszerű tévésorozat alapját képezhetné az élete.

RD: – Feltétlenül. Évről évre újból és újból megjelent, és mindig volt valamilyen új története. Történetek ezrei fűződnek hozzá. Az egyik alak, Marty Dickerson, a mai napig él (őt a filmben a The Shield című tévésorozatból ismert Walton Goggins játssza). Marty megjelent Salt Flats-ben és mesélt néhány hajmeresztő történetet! Burt nem volt szent egyáltalán, az bizonyos.

CC: – Visszavonult?

RD: – Csak a halál késztette visszavonulásra. Szívrohamban és tüdőgyulladásban halt meg.

CC: – Hol van most a motor?

RD: – A motor Új-Zélandon. A forgatáshoz az eredeti jármű két tökéletes másolatát is megépítettük, illetve készítettünk két olyan változatot is, ahol a külső ugyanolyan, de a motor más, így összesen négy modellünk volt. Az eredeti jármű eredeti motorja Új-Zélandon van, de maga a váz Amerikában.

CC: – Hányszor járt összesen Bonneville Salt Flats-ban?

RD: – Kilencszer, azt hiszem. Úgy tudom, 1974-ben ment oda utoljára.

CC: – Később már nem felejtett el regisztrálni?

RD: – Biztos vagyok benne, hogy nem. Elsőre nem akarták engedni az indulását, és csak azért engedtek neki egy próbautat, hogy lecsillapítsák. Komolyan azt gondolták a motorjáról, hogy csak egy vicc, és őt magát is csak viccnek fogták fel. Pontosan ugyanolyan volt, mint a filmben is, egy naív, egyszerű lélek. Azt mondták, azért engedélyezik a próbautat neki, hogy megbizonyosodhassanak róla, képes egyenesben tartani a járművet, ő pedig rákapcsolt, és mindenkit lenyűgözött, pont mint a filmben. Úgyhogy végül engedték neki az indulást, ő pedig a legelső futamon rekordot állított fel. A valóságban a rekordot azonban úgy kellett felállítania, hogy egymás után két ellentétes irányban is vezetnie kellett. Megtette a legjobb időt a rossz sávban, aztán összetörte a motort (ahogy a filmben is látható), és megégette magát (ahogy az szintén látható a filmben). A történet folyása érdekében ezen egyszerűsítenünk kellett.

CC: – Tényleg elérte a 200 mérföld/órás sebességet?

RD: – Az ő esetében nehéz megtalálni a különbséget a tények és a kitaláció között. Láttam jelentéseket, melyek szerint 206 mérföld/órával ment, és másokat is, melyek szerint 213-mal. Őszintén szólva, én magam nem tudom, melyik az igaz. Csak azt tudom, amit én magam láttam – azt, hogy a motor nagyon gyorsan ment, ő pedig teljesen őrült volt.

CC: – Maga is a motorbiciklik megszállottja?

RD: – Igen. Mindig is szerettem a száguldást. Nem tudom, miért. Bár lehet, hogy tudom, miért; a nagyapám orvos volt, és ő is megőrült a motorokért és a gyorsaságért. Ezzel aztán megfertőzte apámat is, aki tovább adta a kórt nekem. Azt hiszem, én is tovább adom majd ezt a fiaimnak.

CC: – Melyik hollywoodi filmjére a legbüszkébb?

RD: – Pár napja pont valaki más is megkérdezte ezt tőlem. Nyolc gyerekem van, és ha valaki megkérdezné, melyik a kedvencem, őszintén felelve azt mondanám, hogy mindegyik más, és én mindegyiket szeretem. Azt hiszem, pont ugyanígy érzek a filmjeimmel kapcsolatban is. Mindegyikük egy nagy darab az életemből. De mindegyikük nagyon különbözik is egymástól. Ha megnézi a Cocktail-t, a Lényt, a Tizenhárom napot és ezt a filmet, mind nagyon különbözik. Ugyanakkor mindegyikük megtalálta a maga közönségét, a rajongóit és az utálkozóit is. Én személy szerint mindegyikükre nagyon büszke vagyok. Soha nem csináltam úgy egy filmet sem, hogy ne hittem volna benne teljesen, és nem próbáltam volna belőle nagyszerű mozit csinálni. Néha szeretnek a kritikusok, néha nem. Néha szeret a közönség, néha viszont hanyagol. Számomra a filmkészítés elsősorban tapasztalat. Nehéz meghatározni, melyik a legjobb filmem, mert annyira különbözőek.

CC: – Mi a következő projekt?

RD: – Őszintén szólva nem tudom még. Az elmúlt néhány hétben elkezdtem forgatókönyveket olvasni.

További érdekes híreket, cikkeket itt találsz (klikk a képre):