A legeslegelső túra (1975) – 2. rész
Szöveg és képek: A Mágus
Eljött a reggel, szikrázó napsütés, meleg, igazi nyaralós idő. Felhúztuk a fürdőgatyáinkat és irány a part. Nagyon kellemes homokos partszakasz volt, közvetlenül a tenger mellett sátoroztunk. Csodálatos látvány volt a végtelen víz, ha nagyon meresztettem volna a szemem, talán elláttam volna az Északi Sarkig is. Beledugtam a lábam a vízbe, de megdöbbentem, hogy mennyire hideg. Csak futva tudtunk bemenni, különben megfagytunk volna. A recepción később megtudtuk, 15 fokos volt aznap a víz. Nagyon kellemes, ahogy a portás mondta. Hááát, túl sokat nem lubickoltunk, de a németek bírták nagyon a hideget, őket nem nem zavarta. Mi inkább elkezdtük a könnyűvérű német csajok felkutatását. Mivel én “prímán” beszéltem a nyelvet, ezért én voltam a tolmács. Kenyeret nem akarunk venni tőlük, talán nem lesz baj. Sikerült is becserkészni egy lánycsapatot, de a bugyijukat nem tolták le rögtön. Meg később sem. Rádobtunk két napot a projektre, de a szex nem jött össze.
Talán kevés volt, hogy magyarok vagyunk, esetleg kellett volna más is. Mondjuk rutin, nyelvismeret, és megnyerő fizimiska. Merthogy így kezdtünk csajozni. De, dacára a kudarcnak, jól éreztük magunkat, mégiscsak a tengerparton voltunk, motorosok voltunk, és a tapi meg a smaci, azért csak összejött. Az egyik lány nevére még emlékszem is, Martinának hívták. Ha ezután itthon azt hallottam, hogy az NDK-ban könnyű a csajozás, elküldtem a francba, aki ilyet állított. A harmadik napon este még egyszer találkoztunk a lányokkal, meghívtuk őket egy bambira, és elbúcsúztunk, mert mi másnap reggel tábort bontunk, és indulunk haza. Öreg este volt mire lefeküdtünk a sátrainkba. Egyszer csak az éjszaka közepén felriadok, hogy valaki matat a sátram cippzárján! Hohó, csak nem Martina akar bejönni elbúcsúzni? De nem, egy seggrészeg német srác gondolta úgy, hogy a sátramban tölti az éjszakát. Na, elővettem a legékesebb angyalföldi szókincsemet, közben rugdostam kifelé a sátorból, de ő csak ott akart maradni! A nagy ribillióra felébredtek a többiek is, végül a Dagadt kirángatta, és szépen útba igazította a fritzet. Persze utána már nem sokat aludtunk, hajnalig vitattuk az eseményt.
Reggel minden gond nélkül összepakoltunk, fizettünk és elindultunk Berlin felé. Mentünk olyan kétsávos “autópályán”, ami macskaköves volt, és az elválasztó sávban nagy fák voltak. Állítólag ezt az utat még Hitler építette. A biztonság akkor még nem volt alapkövetelmény. Szépen legurultunk a berlini határig, merthogy akkor még külön határ vette körül Berlint a keleti oldalról is. Szép alaposan átnéztek minket, de minden gond nélkül átjutottunk, és kezdődhetett az Inter Camping keresése, mert külföldiek csak ott sátorozhattak Berlinben. Délutánra meg is találtuk, és letáboroztunk. Petinek elkezdett szarakodni a P20, nem volt töltése. Egyébként csoda, hogy addig semmi baja nem volt, mert a Pannónia nem a megbízhatóságáról volt híres. Estébe hajló szerelés kezdődött, mindent kicseréltünk, ami eszünkbe jutott, és volt hozzá alkatrész. Megszakítókat, kondenzátorokat, még a láncot is megfeszítettük, de a hiba nem szűnt meg. Petinél volt vagy 10 lapos elem, mert olvasta az Autó Motorban, hogy valaki elemekkel jutott haza külföldről. Csinált belőlük akkut, és bekötötte őket a lemerült akku helyére. A motor beindult, de töltés továbbra sem volt. Aznap már nem tudtunk mit kitalálni, be is sötétedett, eltettük magunkat másnapra.
Másnap nekivágtunk az útnak, Prága volt a cél, de csak Drezdáig jutottunk. Peti motorja úgy zabálta a laposelemeket, mint kacsa a nokedlit. Pontosan nem emlékszem, de kb. 50 kilométert bírhatott ki egy szett. Az volt a jó hír, hogy a laposelem nem volt hiánycikk az NDK-ban. A Dagadt ment elől, Peti mögötte, a Homály meg én vigyáztunk, nehogy elveszítsük, amikor leáll a P20. Remekül alkalmaztuk a jobblábas tolós technikát, mert persze mindig szar helyen állt le a paripa. A bal hátsó lábtartó lehajtva, és kinyújtott jobb lábbal mellé gurulsz, és tolod. Persze álló helyzetből elég nehéz volt meg-mozdítani, főleg nekem az 50 kilómmal, viszont a Jawa volt a legerősebb motor, sokkal könnyebben tudott tolni mint a Czetkák. Ebben a helyzetben persze se előzni, se dönteni nem lehet, úgyhogy baromi lassan haladtunk. Drezdát elértük még világosban, a kempinget is megtaláltuk, talán az egész úton legnagyobb öröm ez a táborozás volt. Hulla fáradtak voltunk, de nekiálltunk újra szétszedni a gyújtást, hátha látjuk mi a baj. Minden jónak látszott, bíztunk a csodában, hogy reggelre jó lesz. No, a csoda elmaradt, reggel ugyanúgy nem volt töltés, mint este.
Prágát szerettük volna elérni aznap, de semmi se volt biztos, csak az, hogy nehéz napunk lesz. Ráadásul át kellett kelnünk Szászsvájcon, tehát hegyek jöttek gazdagon. Semmit se láttunk abból a gyönyörű környékből, az elemek mintha kevesebbet bírtak volna, tehát többet kellett tolni. Hegynek fel! Kilátástalannak tűnt, hogy valaha haza érünk-e még. Szegény Petit meg a P20-ast, meg a Pannónia márkát úgy komplett nagyon utáltuk már. Valahogy elvergődtünk a határig, ami egy hegy tetején volt, és úgy okoskodtunk, hogy a túloldalon legalább sok kilométert lehet majd gurulni lefelé. Meg már az egész NDK-t utáltuk, mintha nem akarna elengedni. De itt végre ránk mosolygott a szerencse. Peti a sírás és a végkimerülés határán tolja át a motort a határon, mikor is egy magyar rendszámú Ikaruszból kilép egy pali és megkérdezi, mi a baj. Hát nincs töltés mondja neki Peti. Mire a pacák: cseréld ki a szénkeféket. Majd visszaszáll a buszba és beállnak a határra. Ez a busz volt a DRAPÁL busza, mentek versenyezni (és nyerni) Schachen Ringre. Aki pedig hozzánk szólt, Hamar Zsiga bácsi volt, ha Ő nincs, most lehet, hogy csehszlovák állampolgár vagyok. Na, félretoljuk a technikát, kérdezzük a Petit: van szénkeféd? Van. Nézted már? Nem. Lekapjuk a deklit, kihúzzuk a szénkefét és láss csodát, nincs szénkefe!!! Na, akkor szerintem csuklott a mamája rendesen. Adtunk neki vastagon, de legalább kigyúlt a fény az alagút végén. Zárójelben megjegyzem, hogy én autószerelő voltam a B.SZ.V.-nél, de lövésem se volt az elektromossághoz. Peti betette a két új szénkefét, felpattant, mi meg betoltuk. Amikor felberregett a P20, az életem egyik legszebb hangja volt. Visszatettük az akksit, hogy töltődjön, a laposokat kidobtuk a francba, és elindultunk Prága felé.
Szépen haladtunk, csak a Homálynak volt egy necces előzése, balról előzte a szembejövő Skodát. Vagyis az árok és az autó között. Csak én láttam,mert én voltam a záró, brutális akció volt. Szerintem a Skodás még most is veti a keresztet. Homály csak annyit mondott: elfértem. Végül késő estére elértük Prágát, megtaláltuk a kempinget is viszonylag könnyen. Letáboroztunk, megbeszéltük a nap eseményeit, és schlafen. Másnap bementünk Prágába várost nézni, én csak egy Jawa-Czetka boltra emlékszem, ettünk valamit, és elindultunk Pozsonyba. Ez a nap volt az unalom napja, nem történt semmi, elértük Pozsonyt, műszaki hiba, esés, vagy bármilyen hátráltató körülmény nélkül. Holnap otthon leszünk. Ha jól számolom kilenc napja voltunk úton, s már csak egy volt hátra. Átdumáltuk az estét, végigvettük az utazást, jókat röhögtünk. Főleg magunkon. Reggel eljött az indulás ideje, elhagytuk a tábort, és nekivágtunk a határnak. Azt meg se említettem, hogy a német-cseh határon úgy jöttünk át mint kés a vajon. Útlevél pecsét, valami számukra röhögtető megjegyzés, és kész. Szerencsére a magyar-csehszlovák határon se volt gond, a vámos azért megkérdezte van-e valami elvámolnivaló? Persze baszki, laposelem!!!! Áthúzunk a határon, itthon voltunk magyar földön! Én 17 évesen megkönnyeztem a hazaérkezést.
Életem első külföldi útja volt, nagyon jó volt hazajönni, akármilyen is (volt) Magyarország, mégiscsak a Hazám!! Ha jól emlékszem, beültünk valami csehóba, és tele ettük magunkat pörkölttel. Odakint keveset ettünk, de az is szar kaja volt. Mondjuk, akkor még nem volt központi kérdés az evés. Teli hassal nekivágtunk a hazavezető útnak. Kora délután értünk Pestre, és el is döntöttem, hogy nekem Budapest a legszebb, az összes város közül. Keresztülvágtunk a városon, már a Béke úton jártunk, mikor ismerős motorost vettünk észre. Azt hiszem a Sanyi volt, de nem biztos. Na, megfordult és kísért minket a klubhoz. És ott vártak minket!!! Sokan voltak, nagyon sokan!!! Mindenki látni akarta a VILÁGJÁRÓKAT, mindenki kérdezett, mindenki örült, óriási élmény volt. Mondjuk nekem egy kicsit elrontotta az örömömet, hogy anyám is ott volt, és sírva közölte, hogy soha többet nem mehetek sehová, mert ő nagyon aggódott. De végül is ez se tudta elrontani a fogadtatás élményét. Mindenki hazament, lemosakodtunk, átöltöztünk, és este visszamentünk egy hosszú-hosszú élménybeszámolóra. Peti esése, a fogatlan lengyel fiú, a kenyér-vaj összefüggés, a “könnyűvérű” NDK-s csajok, a fritz a sátramban, a lapos elemek, Drapálék, Homály előzése, Dagadt és az olajos flakon, mindent elmeséltünk. Nem tudom meddig dumáltunk, de azt hiszem hétvége volt, nem kellett másnap melózni. Csak halkan jegyzem meg, hétfőn bementem a melóba és kiléptem, egy világutazó nehogy már teherkocsikat szereljen! Hát ez volt a Legeslegelső túra, jól belecsaptunk a lecsóba kezdésnek. Jó lenne megcsinálni újra, rá is megyek erre a projektre. Azt tudom hogy a Homály motorozik, a Dagadt fent van a Facebookon, a Petit kell megkeresni.
További érdekes híreket, cikkeket itt találsz (klikk a képre):
