Túra a Földközi-tenger körül – III/II. rész
Nem mai történet, de attól még ugyanolyan élmény olvasni jelenleg is!
Szöveg: Szabó László, Szabó Barnabás
Képek: Szabó László, Szabó Barnabás
Két elszánt komáromi motoros (Szabó Barnabás és Szabó László) 2009-ben egy fantasztikus túrát teljesített a Földközi-tenger körül!
Tovább folytattuk a városnézést, óváros, piac, Omajjad mecset. A piacon megvettük a „szuvenyírokat”, majd megnéztük az iszlám egyik szent helyét, az Omajjad mecsetet. Lenyűgöző építészeti remekmű. Gazdagon díszített falakkal, gyönyörű imateremmel. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy mire kijöttünk, valaki lenyúlta a cipőmet. Korán akartunk indulni, hogy kiérjünk a városból, mielőtt beindul a forgalom. A motorokhoz érve láttuk, hogy az alu dobozok nyitva vannak, elloptak néhány apróságot. Az értékes dolgokat magunknál tartottuk. A Yamaha gyújtáskapcsolója csak lógott a vezetékein, eltörték a kormányzárat. Csak a keréktárcsa zár óvta meg a gépemet attól, hogy elválasszák tőlem, és mentette meg a túránkat. Nagyon pipák voltunk. Ez egyáltalán nem hiányzott a sok szép élmény után.
Elhagytuk Damaszkuszt, Szíriát, majd a határátkelés 5 órás káosza után estére elértük a Holt-tengert Jordániában. Ismét egy másik ország, más emberek, más kultúra. Ismét feltűnik, hogy még szegényebb részre értünk. Sok a nomád beduin az út mentén, de láttuk menekültek sátrait is. A fegyverekre viszont adnak. A határon, és főleg a tengerparti úton (Izraellel határos) lépten – nyomon megállítottak, vadonatúj amcsi rendőrautók, amerikai fegyverek, felszerelés. Hummerekre szerelt géppuskák követték mozdulatainkat. A rendőrök izraeli pecsétet kerestek az útlevelünkben.
Megmártózni a Holt-tengerben szürreális élmény. Ellenkezik minden eddigi tapasztalatoddal. Nem lehet elsüllyedni. Ha felfekszik az ember a vízre, olyan, mintha egy félig felfújt matracon lebegne. A víz viszont olyan sós, hogy kimarja a páciens szemét. Állítólag valóban látáskárosulást lehet kapni tőle, annyira sós.
Már csak néhány nap és Egyiptomban leszünk!! Ez lebegett a szemünk előtt, ahogy átszeltük a sivatagot Aqaba felé. Mivel még volt egy napunk az egyiptomi átkelésig, ellátogattunk Petrába, az elfeledett városba. A belépődíj meglehetősen borsos, rengeteg a turista, és minden helybéli abból akar megélni, hogy egy rozzant szamáron furikáztatja az elhízott nyugati nyugdíjasokat, de szigorúan csak úgy, hogy a rendőr meg ne lássa. Ahogy besétáltunk a kanyonba a város bejáratához, valami furcsa érzés fogott el. Ezt a várost évszázadokig nem látta senki. Nem tudtak a létezéséről. Aztán előttünk volt a fő templom homlokzata. Szem száj tátva marad. Gyönyörű. Elgondolkodik ilyenkor az ember, hogy sok száz évvel ezelőtt, mennyi erő, akarat és szaktudás kellett az ilyen építményekhez. Hatalmas területen fekszik, a sziklákban mindenfelé a kőzetbe vájt lépcsőket, templomokat, lakásokat látni. Lehet két napos belépőt is venni, aki alaposabban megszeretné ismerni e letűnt kultúra maradványait.
A kompunk másnap délben indult Aqabából, a Vörös tenger partján fekvő üdülővárosból. Megint megkezdődött a pecsétért, bélyegért, aláírásért sorbaállás, tolakodás, fizetés, lökdösődés. Elindultak a hajómotorok alapjáraton, majd úgy is maradtak este hétig. Itt senki nem siet. Nem tudtunk tenni ellene, tehát megpróbáltunk pihenni, aludni egy kicsit. Miután kifutottunk, a fedélzetről egyszerre lehetett látni Izraelt, Jordániát, és Szaud-Arábiát. A hajó orra pedig a Sinai félsziget felé fordulva szelte a hullámokat. Izgatottan vártuk hogy Afrika földjére tehessük a lábunkat.
Jóval elmúlt éjfél mire a hajó kikötött Nuweibában. Ismét megkezdődött a pecsétek és aláírások sorozata. Ismét feltűnt, hogy még szegényebb részre érkeztünk. A hivatalnokok koszos kis fülkékben ücsörögtek, irathalmok között. Mindenkinek külön dossziét nyitottak. Számítógép sehol nem volt. Ha jól számoltam kb. 150USD be került, hogy beléphessünk az országba, úgy, hogy minden szükséges okmányunk rendben volt. Ezekben az országokban jellemző, hogy mielőtt ténylegesen elhagyjuk a határátkelőt még egyszer átnézik az iratokat. Itt is így volt, de volt egy civil ruhás férfi is, aki halkan, sunyi hangon suttogta, hogy baksis, money? Vagyis kérte a jussát, a semmit nem csinálásért. Késő volt, fáradtak voltunk, eleve sokat kellett fizetnünk a határon, tehát alacsony volt az ingerküszöböm. Nem díjaztam a kérdést, és magyarul kezdtem el ordítani vele, finoman tudtára adtam, hogy nem akarok ma már több pénzt itt hagyni. Meggyőztem. Feltette a kezét, oké, oké, és eloldalgott.
Április 8. szerda. Felkel a nap a Vörös-tenger felett, és most láttuk meg, hol is aludtunk. Képeslapba illő a látvány. Szikrázó napsütés, homokos part, kék tenger, pálmalevéllel fedett kis pavilonok, pazar. Aznap át akartunk vágni a Sinai félszigeten, és valahol Szuez környékén megszállni. Katonai ellenőrző pontokon haladtunk át, folyton kérdezgették hova megyünk. Ha meglátták az órámat vagy a napszemüvegem, feltartott hüvelyk ujjal jelezték, hogy milyen jó. Nem kapták meg. Késő délután már Szueznél voltunk, és kezdtünk szállást vagy sátorhelyet nézni. Felvilágosítottak, hogy innen Kairóig az út egyik fele katonai terület.
Kairó egy 20 milliós város. Soha nincs szünet, hihetetlen a forgalom és az autók mennyisége. Irányonként három-négy sávban haladt a forgalom. Közlekedési lámpát nem láttam, táblát sem, az útburkolati jelek meg senkit sem érdekelnek. A nagy kereszteződések mind körforgalmak. Mindent összevetve kialakult egy rendszer, ami nekünk sokkoló, de helyi szinten működik. Nem volt dugó. Mi mentünk kb. 80km/h-val és folyamatosan jobbról, balról centikre húztak el az autók minimum 120-al. Meg kellett állnunk, hogy fújjunk egyet, mert félelmetes volt.
Reggel megnéztük a piramisokat. Pont mint elképzeltem. Nem nagyobb, nem kisebb, pont olyan. Nézelődtünk kicsit, de nem eleget. Szerintem itt napokat is el lehetne tölteni.
Várt ránk még kb. 400 km aznapra, el akartuk érni a Bahariya oázist. A piramisok a város szélén vannak, utánuk már csak a kies sivatag. Az egyenes úton itt is nagyon gyér a forgalom, csak néhány teherautó ment el, de azok, mint az állat, padlógázon. 75 km-re jártunk a fővárostól délre, amikor derült égből villámcsapás a nyíl egyenes úton a motor kiment alólam. Talppal előre csúsztam az aszfalton és láttam, ahogy a motor pörögve távolodik. Szerencsém volt, pont nem jött teherautó. Felálltam, végigtapogattam magam, nem fájt semmi. Addigra Barni már megfordult és visszaért hozzám. Odaballagtam a motorhoz, felállítottuk, a dobozok és a bukócső megvédte a komolyabb sérülésektől. Gombnyomásra elindult. Hallani lehetett, ahogy a kövek leestek a szívünkről. Kiderítettük mi történt. Egy hatalmas olajfolton mentünk át, egy olajfúró torony bekötő útjánál. Ezen csúszott ki a hátsó kerék.
Elértük Bahariya oázist. A kempingben kérdezősködtünk a tervezett utunk következő szakaszáról, a Bahriya és Siwa oázisok közötti útról. Elmondták, hogy ezzel a málhával, ami a motorokon van esélytelen, mert út az csak itt-ott van. Inkább csak valami nyom a sivatagban. Továbbá még katonai engedély is kell, anélkül nem is vághatunk neki. Üzletet kötöttünk, befizetünk egy kétnapos terepjárózásra a fekete és fehér sivatagokba, és utána csatlakozhatunk egy másik terepjáróhoz, ami átviszi a felszerelésünket Siwába.
Reggel megjött két Land Cruiser. A mi autónkban hét turista utazott, velük kirándultunk a Fekete-sivatagba, ami a felületét borító sötét lávakőzetről kapta a nevét. Felhős volt az idő, egész kellemes. Elképzeltük milyen lehet a nyári forróságban. Félelmetes volt még belegondolni is, mit képes művelni a természet a felkészületlen utazóval errefelé. Továbbmentünk a Fehér-sivatag nemzeti parkba. Ez a terület az itt látható fehér mészkőformákról kapta a nevét. Valaha egy hegység volt, de a homok és a szél elkoptatta és már csak néhány méter magas kúpok, maradtak. Este tábortüzet rakott a vezetőnk, és kint éjszakáztunk a szabadban. Valami különleges, nagyon kemény fával tüzelt. Néhány karvastagságú darabot használt csak fel, de azok hajnalig égtek és olyan meleget adott, hogy ahhoz itthon egész nagy tüzet kellene rakni.
A reggeli után visszamentünk Bahariyába, de útközben lerobbant a terepjáró. Értünk küldtek egy másikat, de az idő ment. A kempingben bepakoltunk egy másik autóba, minden dobozt, ruhát, csomagot az autó vitt. Plusz még 20 liter benzint fejenként. Csak a víztartály volt a hátunkon, minden más a kocsiban. 550 km volt a táv és 11 óra után indultunk. Sötétedésre át akartunk érni. A Land Cruiser egy svájci turistát szállított és könnyedén tartotta a 120, helyenként 150-es tempót. Amíg volt valamilyen út mi 100 km/h körül tudtunk haladni mint a döngölt murvás utakon itthon. A harmadik katonai állomás után kb. 50 kilométerrel, Barni jelzett, hogy elhagytam a rendszámom. A magyart is, meg a határon belépéskor kapott egyiptomit is. Tiszta ideg volt. Visszaindultam hogy megkeresem. Ezzel értékes időt pazaroltam el, mert persze nem lett meg. A vezetőnk már kezdett pánikolni, hogy nem érünk át estig, kezét dobálta az égbe és vissza akart fordulni.
Barni mondta neki, hogy most már fogja be, és induljunk tovább, majd belehúzunk. Bal kéz felől homokvihar is közeledett. Nem voltak jók a kilátások. Innen mentünk amit ki tudtunk préselni magunkból. Elértük a „homokdűnéket” amik valójában átfúvások voltak, kis dombok. Keményen küzdöttünk velük, a motorok elásták magukat, kézzel kapartuk ki a homokból, aki átjutott segített kihúzni a másikat, vagy a hátul haladó megállt a domb előtt és úgy igyekezett segíteni az elöl haladónak.
folytatatás:
(ha tetszett a cikk, szólj hozzá! Bejelentkezéshez segítség az oldal alján)