Túra a Földközi-tenger körül – III/III. rész

Nem mai történet, de attól még ugyanolyan élmény olvasni jelenleg is!

Szöveg: Szabó László, Szabó Barnabás 
Képek: Szabó László, Szabó Barnabás

Két elszánt komáromi motoros (Szabó Barnabás és Szabó László) 2009-ben egy fantasztikus túrát teljesített a Földközi-tenger körül!

Kiszáradt a szánk, megittunk vagy öt-hat liter vizet, anélkül hogy pisilni kellett volna. Besötétedett és még mindig messze voltunk. Kezeim fájtak, az út rázott, nehéz volt markolni a kormányt, a lámpák koszosak voltak, a szemüveg is poros, alig láttam valamit. Késő este aztán megláttuk az oázis fényeit. Nagy megkönnyebbülés volt. Az utolsó kilométereket már jó minőségű aszfalton tettük meg, szlalomozva a világítás nélküli szamaras kocsik között.

Április 12, vasárnap. Pihenéssel töltjük ezt a napot. Átnézzük a motorokat, kilazult csavarok és megkopott enduro gumik jelezték, hogy a motoroknak is kemény volt a tegnapi menet. A Yamahán lecseréltem az olajat, mert elérkeztünk a 6000-es kilométerhez. Aztán a rendőrségre mentünk, bejelentettük a rendszám elvesztését. Segítőkészek voltak, de meglepett hogy minden lépésünkről tudtak. Itt is, és Kairóban is a szállodák előtt rendőr posztol, aki jelenti a turisták mozgását. Egy kézzel írott papírt adtak és biztosítottak, hogy a határon nem lesz gond. Kértem egy angol nyelvűt is, amivel igazolhatnám ezt Európában is. Ilyet nem adtak, az már nem tartozik rájuk. Ma kaptuk meg a Líbiai vízumunkat is, és megtudtuk, hogy holnapután reggel fél kilencre kell a líbiai határon lennünk, ahol már várni fog ránk a vezetőnk. Kicsit szétnéztünk az oázisban, nem sokat változhatott az eltelt századok alatt, nők csadorban, tetőtől talpig feketében, általános a szamaras kocsi, Elég sok a turista, a tengerpart felől könnyen megközelíthető ez az oázis.

Ismét egy nagy és megismételhetetlen motoros kalandot éltünk meg, talán egyike vagyunk az utolsóknak, akiknek része lehetett ebben, mert a két oázist hamarosan egy új aszfaltút fogja összekötni. Hétfőn elmentünk a határ előtti utolsó városba, El Sallumba. Itt már nyoma sincs turizmusnak, egy kisváros a határszélen, rendetlenség, kosz mindenfelé.

Április 13, hétfő. Az Egyiptomi kilépő oldal minden eddigit alulmúl. Egy pesti nyilvános WC különbül néz ki, mint ez a hivatal, és most nem túlzok. Falak telefirkálva, a hivatalnok az asztala mellett tapossa el a csikket, a mosdókban áll a poshadt víz. Egyébként rendesek voltak, könnyen ment az ügyintézés. Pontosan érkeztünk a Líbiai oldalra, ahol várt Abdul a vezetőnk. Líbiába nyugati turista nem léphet be mellérendelt vezető nélkül. Mindent elrendeztünk még itthonról. Keményen megkérik az árát. Napidíjat kell fizetni, hogy átszelessük Afrika negyedik legnagyobb országát, ezért a lehető legrövidebb időt szándékoztuk itt tölteni. Amit nagyon sajnálunk.

Legjobb tudomásom szerint mi voltunk az első magyar motorosok, akik keresztül motoroztak Líbián a húszas évek óta. Első nap 500, második nap 720 kilométert mentünk. Már el sem fáradunk ezekben a távokban, de a vállunkban és nyakunkban az izmok lemerevedtek, néha már ordítani tudtunk volna a fájdalomtól. A benzin nevetségesen olcsó, az akkori magas árfolyamon számoltuk, úgy 40 -50 forint körül literjét. Az első 500 kilométer nagy részét homokviharban kellett teljesíteni, szó szerint fájdalmas volt. A szabad bőrfelületet a nyakunknál és a csuklónknál szúrta, vágta a homok.

Másnap észrevettük, hogy a homok kikezdte a nadrágunkat a térd részen, megkoptatta a festést a motorokon, és vagy tenyérnyi részen fémtisztára pucolta a rozsdás felületű kipufogómat. A két hosszú nap után Khumsban éjszakáztunk, és reggel itt megnéztük a híres római város, Leptis Magna romjait. Hatalmas kiterjedésű romváros, a szokásos színházzal, arénával, közfürdővel, amelyben vízöblítéses WC működött. Ez úgy nézett ki, mint egy nagy nyilvános WC, sok ülőkével, az ülőke alatt pedig állandó vízáramlás biztosította az öblítést. A mi szemünkkel nézve felbecsülhetetlen érték van a kezükben, de ők nem törődnek vele. Azt mondják nem kell nekik turista, minek, az olaj sokkal többet hoz.

Abdullal beszélgettünk kicsit a mindennapi dolgokról, mint hogy, milyen az élet Líbiában, mit gondolnak Kadhafiról, stb. Úgy tűnt elégedett az életével, tud utazni, nagy háza van, jó autója. Hogy Kadhafi mennyi pénzt tesz el, nem érdekli egész addig, amíg neki is megy a szekér. Elmondása szerint Kadhafi nem elnök, vagy diktátor, hanem ő a forradalom vezetője! Szerintem ennek az a szépséghibája, hogy egy forradalom nem szokott 40 évig tartani. Mindenesetre büszkék a vezetőjükre, és elmondása szerint jól élnek. Nagyméretű Kadhafi képeket csak Tripoliban láttunk. Az egész úton Szíriában volt a legszembetűnőbb a személyi kultusz, ez meg sem közelítette az ottanit. Khumstól mindössze 125 km Tarabulus, vagyis Tripoli. Délben már ott voltunk, elfoglaltuk az előre foglalt szobánkat (ez volt az egyetlen előre foglalt szállásunk), aludtunk egyet. És mivel a fővárosban nem kellett fizetnünk a napidíjat, előre megbeszéltük, hogy maradunk egy napot.

Mint már mondtam, nincsenek berendezkedve a túristákra, tehát látnivaló sincs sok. A Zöld tér, ami a város főtere és az óváros, ami nem túl nagy. Az óvároson kívüli területeken árusok tömkelege igyekszik túladni mindenfajta gagyin, hamis verszacse, boss és társaik minden mennyiségben. A Medinában nem sok üzlet volt nyitva, mert persze már megint péntek volt. Csak járkáltunk késő estig, pihengettünk. Készültünk a holnapra, mert ismét egy határátkelés jön, Tunéziába.

Április 17. szombat. Probléma mentesen jutottunk át Tunéziába, ahol azonnal feltűnt, hogy az út szélén mindenki vagy benzint árul kannából, vagy pénzt vált. Az autópark az eddig látott legrosszabb, 40 éves Peugeot pick-up-ok teszik ki a nagyobb részét. Első este Tataouineben szálltunk meg, nem messze a Star Wars forgatási helyszíneitől. Az egyik szálloda udvarán volt BAR. Bementünk egy sörre. Itt már szabad az alkoholfogyasztás, hát isznak is rendesen. Nagyon nem tetszett a látvány.

Az eddig látott barátságos segítőkész embereknek itt nyoma sem volt. Dülöngéltek a pultnál, ordibáltak egymással, mint itthon egy kocsmában, de eddig azt láttuk, hogy mindenki tisztafejjel gondolkodik, nem erőszakos, nyitottak az utazók felé. Másnap megnéztük Ksur Habebát, ahol a Baljós árnyak című Star Wars film jeleneteit forgatták. Nem tudom mire is számítottam, nem is találtam érdekesnek. Egyébként egy régi, hagyományos stílusú épületegyüttes, méhsejt szerűen egymáshoz illeszkedő több szintes kis helységekkel.

A hegyekben kanyarogva iszonyatos álmosság tört ránk. Lépten, nyomon megálltunk pihenni. A morálunk már nem a régi. Már nagyon idegesített, hogy ha megálltunk, a kövek közül a semmiből mindig előjött valaki, és a markát tartotta. A nyugat koldust csinált ebből a népből. A morálunk végképp mélypontra zuhant, mikor nem tudtunk átmenni egy falun, városon, anélkül hogy a gyerekek ne dobálnának meg kövekkel, persze a fejünkre célozva. Szerencsére egy sem talált, még gyakorolniuk kell a mozgó célpontra dobálást, de ekkor eldöntöttük, húzunk egy gázt, és meg sem állunk Tunisig.

Így jutottunk el a tervezettnél egy nappal korábban Tunisba. A Szicíliai kompra már Tripoliban megvettük a jegyet, tehát egész nap pihenhettünk. Szakadt az eső, és csak délután állt el. Ekkor merészkedtünk ki a szobából, hogy városnézésre menjünk. Körbejártuk a piacot, kicsit sétáltunk a környező utcákban, és este egy teázóban vízipipáztunk. Nagyon jó a menta teájuk, amit sok cukorral, nagyon édesen isznak.

Következő nap kora délután szálltunk motorra ismét, hogy a kikötőbe menjünk, 5 órakor kellett volna indulnia a kompnak, beálltunk a sorba. A várakozók között árusok kínálták a szuvenyírokat, kihasználva az utolsó perceket is indulás előtt. Mielőtt beengedtek volna, önjelölt ügyintézők jelentek meg, akik segítettek kitölteni a papírokat, és csak utólag lett világos, hogy ők is csak pénzhez akarnak jutni.

Persze most is csak órákkal később jutottunk be a kapun, és az útlevél ellenőrzés után közölték velünk, hogy nem oda fogunk menni, ahová a jegyünk szólt. Az időjárás miatt törölték a palermoi kompot. A hajó Salernoba ment, Nápolytól valamivel délre. 20 órás útra készülhettünk, de mivel mi sokkal rövidebb kompolásra számítottunk, csak ülőhelyünk volt. Hosszas egyezkedés után átváltottuk a jegyünket kabinra. Végül 26 óra múlva kötöttünk ki Salernóban hajnali 4-kor. Már pirkadt mire hivatalosan is olasz földön gurultunk, Pompeiben reggeliztünk, igen jól esett a péksütemény és a capuccino, több mint egy hónapja nem volt hozzá szerencsénk.

Ott jártunkkor ingyenes nap volt a múzeumban, díjmentesen nézhették meg a látogatók Pompei romjait. Belépve szinte tökéletesen megmaradt római városban sétáltunk. Teljesen ép vakolat, falfestmények, díszítések. Sokat fordítanak a helyreállításra is, folyamatosak a restaurálási munkák. A romváros 11 órára teljesen megtelt látogatókkal.

Délután Cassinoba mentünk, hogy másnap megnézzük Monte Cassino kolostorát. Későn keltünk, sokáig beszélgettünk és már két óra volt, hogy felértünk a hegytetőre. Az orrunk előtt zárták be a kaput. Vége a látogatásnak. Pech. A parkolóban körénk gyűltek az emberek, fényképeztek, velünk fényképezkedtek, mi meg mutattuk nekik a zászlónkat, merre jártunk milyen pecséteket és aláírásokat gyűjtöttünk. Ez Olaszországban nagyon furcsa, mivel ott a motoros mindennapos látvány, de nem az ilyenek. Addigra már elég leharcoltan néztünk ki, szakállunk megnőtt, a motorok koszosak, nagy csomagok felkötözve hátul.

Innentől kezdve szakadó esőben jöttünk hazáig. A dolomitokból semmit sem láttunk a köd miatt, és úgy döntöttünk Szlovénia helyett Ausztrián keresztül jövünk Magyarországra. Egy benzinkúton az osztrák rendőr tette fel azt a kérdést, amit eddig megúsztam. Hol a rendszám? Mondtam hogy Egyiptomban. Papír van róla? Persze, arabul. Azt hitte hülyének nézem. Ráadásul a zöld kártyám sem volt nálam, azt mondtam ellopták a papírok egy részét Damaszkuszban. Bőrig voltunk ázva, fáztunk, szerintem megsajnált, és továbbengedett minket. Jó fej volt.

Május 1, a hazaérkezés. Amikor átgurultunk a határon, nagyon jó érzés fogott el mindkettőnket. Kiabáltunk a sisakba: IGEN, MEGCSINÁLTUK, ITTHON VAGYUNK! A város előtti vendéglő udvarán volt megbeszélve a találkozó. Már néhány motoros várt minket, de a nagyobb csapat pár percet késett. Rögtönzött élménybeszámoló kerekedett. Rövidesen indulnunk kellett, mert a Monostori erődben már napok óta zajlottak a rendezvények, és 15 órakor a polgármester várt minket köszöntővel.

A nemzeti színű és Komárom város zászlaja lobogott a nyakunkba kötve. A kis motoros felvonulás begurult az erőd kapuján, sorfalat álltak nekünk. Közöttük vonultunk be a nagy pavilonba a színpad elé. Örömteli pillanatok voltak, találkoztunk családtagjainkkal, barátokkal. A polgármester úr köszöntött minket, egy-egy pezsgőt kaptunk, mi pedig átadtunk egyet-egyet az expedíciónk zászlójából a polgármesternek és a Kassák klubnak. Aztán csak örültünk, örültünk. Véget ért hát a kaland. Számunkra bebizonyosodott, az arab kultúra befogadó és vendégszerető, csak a nyugati propaganda láttatja velünk az ellenkezőjét. Az út során szerzett élmények egész életünkön végigkísérnek majd.

(ha tetszett a cikk, szólj hozzá! Bejelentkezéshez segítség az oldal alján)

Ezt olvastad már? :

Eladó motorok

Grafikai munkák

Videó szerkesztés

Eladó cuccok

Autómentés – szállítás