Irán túra – 2. rész

Szöveg és képek: Kulik Károly

A szieszta után nekiindulok és megnézem a Jameh mecsetet. Gyönyörű. Nincs olyan monumentális mint a Sah-mecset Iszfahanban, de nagyon szép mozaikokkal díszített az egész. A nézelődés és a fotózás után eszek egy hambit a főtéren, ami életem eddigi legszörnyűbb „élménye” volt.

Komolyan mondom, hogy szinte azon gondolkodtam, hogy otthagyom, és nem eszem meg. A végén nagyon keservesen legyűrtem, de soha többet ilyet. A tegnapi szendvics jó volt, de ez…förtelem. A „hambi” után nekiindulok megnézni egy zurkaneh edzést. Ez egy speciális iráni sport, amit a férfiak űznek. Hatalmas súlyokkal megy a tornázás, bár szerintem inkább tánc, mintsem sport. Az egész edzést egy fiú kíséri dobon, és énekel is. Nagyon érdekes, ahogy a nagypapától az unokáig mindenki nyomja a fekvőtámaszt, meg pörög. Az edzés után lemegyek megnézem a qanatrendszert a porond alatt. Mielőtt eljövök a sportcentrumból, adok egy kis pénzt a dobos-énekes fiúnak, ahogy a többiek is. Másnap a reggeli után ismét a sivatag következik. Nincs még eszméletlen meleg, úgyhogy gyorsan felpakolom a „csajom”, és már indulunk is. Az út érdekes, és csak egy baleset történik velem. menet közben sikeresen felragasztom a rágót a bukósisak plexijére. Betudom ezt annak, hogy orkán erejű szél van, és szerencsére nem a nadrágba, vagy a kabátba ragadt bele. Kb. fél órán át szenvedek az út mellett, mire valamennyire levakarom a rágót a sisakról. Közben a kamionosok, és az autósok folyamatosan dudálnak. Van aki lassít és fényképez. Szerencsére nem törik egymást össze. Mivel tegnap az összes riált odaadtam a szobáért, ami a (szétcsavarhatós műanyag) buxámban volt, így valahonnan riált kell szerezni, mert Iránban csak helyi pénzzel tudok fizetni.

Elindulok motorral a városba, ami természetesen akkora mint Budapest cakli-pakk, hogy az euroból riált csináltassak. Bemegyek legalább 4 bankba, ahonnan elhajtanak, mondván, hogy csak a nagyobb bankokban van pénzváltás. Fincsi. Végre találok egyet, ami 15 emeletnél egyel sem kisebb, és egy nagyon kedves banki alkalmazott, az európai pénzemből iránit csinál. Boldogan megyek vissza a szállásra, hogy kifizessem a vacsorát. A fizetés után felpakolom a motort, majd a helyi taxisok gyorsan csinálnak rólam vagy 10 fotót, és sikerül elindulnom. Teletankolom a motort a benzinkúton, egy helyi lakos kártyájáról, így keres rajtam vagy 350 forintnak megfelelő riált. Mindenki boldog, főleg a leány, mert nagyon szereti a super benzint! Majdnem ezerrel tépek Urmai felé, ahol Hossein és a család már nagyon vár. Éppen kezdenék belejönni a mocizásba, mikor az első katonai és rendőri ellenőrzési ponton kiugrik a hombre. Jönnek a kérdések, hogy honnan hová, kié a motor, mi van a dobozaimba. Szépen akkurátusan kihámozom a dobozokból a táskákat, és már boldogan túrják is a koszos kis kezeikkel.

Továbbra is sláger a konzerv, és a szétcsavarhatós műanyag buxa. Visszarakok mindent, és elköszönök. újabb 70 kilcsi után ismét ellenőrzési pont, újból megállítanak. Szinte rohan felém egy ember, olyan koszos és szakadt ruhában, mintha egy kukából húzták volna elő. Oldalán, egy minimum 30 éves Aftomat Kalasnyikov, ami már eléggé viharvert. Bevallom, hogy egy kicsit betojtam, hogy keresztüllő az AK-val, és elveszi a motort, meg az összes pénzem. Szerencsére kiderült, hogy nem bandita, hanem rendőr. Szerencsére darab idő múltán meglátom az Urmia táblát. Győzelem! Hossein már vár, és Alex is, aki egy vadonatúj vendég, mondhatni friss hús a darálóban. Alex motorral jött, de mivel nincs Carnet a motorhoz, így az a határon lezárva várja a holnapot, hogy mi legyen a sorsa. Gyorsan letusolok, és elindulunk vacsorázni. A megmaradt riálom gyakorlatilag megesszük, így a holnapi tankolást már Hossein fogja fizetni. Legalábbis remélem. 🙂


Fél 2 környékén végre a földre kerülök, mivel az egyetlen ágy foglalt, így a földön alszunk Alexal. Kiderül hogy Alex nem horkol, hanem gyakorlatilag hörög, de olyan hangerővel, hogy az ajtóban berezonál az üveg. Erős 2 óra alvás után, reggel 7-kor kelünk, mert a határ 8-kor nyit, és időben ott kell lenni, hogy Alex motorját elkezdjük ügykezelni. A határra menet sikerül eltévedni, úgyhogy egy 15 perces kerülő után felvonulunk az iráni – török határhoz. Életemben nem láttam még ennyire lepukkant épületeket. Az irodákban óriási helikopter leszállópálya méretű asztalok, de a dolgozó a csikket a földön tapossa el. Öreg dobkályha a sarokban, kosz és mocsok mindenhol. Megérdeklődjük, hogy mit kell csinálni a carnetemmel, hogy le legyen zárva. Az irodista – egy arrogáns barom -, aki éppen nem üvölt velem, hogy miért zavarom a semmittevésben, mikor nem is neki kell foglalkozni a papírokkal. Idióta. Továbbmegyünk, ahol végre lezárják a carnetet, miután megették a reggelit. Hossein elsimítja a dolgokat, ugyanis kiderül, hogy a carnet nem 10, hanem csak 3 napig volt érvényes. Príma. Még jó, hogy fizettem egy kisebb összeget a bazargani segítőnek, hogy intézze a papírokat a belépésnél. Legközelebb magam csinálok mindent, az fix. Hossein írt sms-t, hogy Alex 20 éves motorjára az Irániak 7000 dolcsi kauciót akarnak. Alex nem fog motorozni Iránban, hanem visszamegy a törökökhöz, majd Bakuból Türkmenisztánba kompon viszi a motort. Az is egy érdekes téma lesz, az fix. Tudomásul kell venni, hogy Irán nem megy carnet nélkül.

Gaziantepben megállok egy gyors olajcserére, ugyanis még az az olaj van a leányban, amit indulás előtt tettem bele. A hátsó fékbetétet is megette, úgyhogy kap újat. A HONDA szalon tele van robogóval, és 125 köbcentis kismotorokkal. A tulaj fia azt mondja, hogy itt ezek mennek. Van 2 db nagyobb motor is, de az csak dísz. Robogóból viszont van vagy 50. Egy óra alatt készen is lesznek a leányzóval, úgyhogy indulok tovább. Szegény tiszta agyag, hála a délkeleti török „utaknak”. Valahol az út mellett meg kell fürösztenem szegényt, mert így nem mehet a főtérre, mert kinézik a többiek. Szépen komótosan csurgok az úton, mikor elérem Mersint. Ezután már a tenger mellet visz az út, ami új erőt ad. Szépen kanyargászok, mire estére elérem Tasucut, ahonnan egy másik túrán indult a kedvenc kompunk Ciprusra. Futok egy kört a városban, szállást keresve, de az összes hely dugig van. Nehezen találok egy panziót, ahol gyorsan kiveszek egy szobát. Nem túl korán térek magamhoz, és a recepciós segítségével felpakolom a motort. Nekifogok az Antalyaba vezető útnak. A tengerparti utat választom, ami a hegyekben néhol elég gyatra. Sőt, mondhatom azt is, hogy gyakorlatilag csak kátyú van. Az utat már ismerem, úgyhogy nem sok meglepi van.

Dél körül megállok egy banán reggelire, mivel a szálláson örültem annak, hogy ágy van a szobába, nem, hogy még reggelit is adjanak. A banánárus nem tud csak törökül, de ahogy kihámozom, némi pénzért az asszonya is eladó. Betolok az arcba vagy 10 db apró banánt, ami valamiért sokkal finomabb mint otthon. Kora délután megérkezem a jól bevált hotelbe, ami nem drága, és jó a kaja is. A reggeli elfogyasztása után közlöm a recepcióssal, hogy mikor kiemelem a kulcsot a helyéről a szobában, akkor a relé az elosztó szekrényben nem húz be, hanem szikrázik. A szikrázik szó nem jutott az eszembe, úgyhogy azt sikerült kinyögnöm, hogy sikít az elektromos elosztó. Először elkerekedett szemekkel visszakérdezett, hogy sikít? Mire én azt mondtam, hogy valami nem karaj az elektromos szekcióban. Jót röhögtünk mindketten, de megnyugtatott, hogy majd leellenőrzi. Megfordítom a motort, és irány Ayvalik. 20 kilcsi után kicsit ismerősebb a helyzet, rögtön meg is találom a büfét, ami előtt egy kis utcában van a szállás. Gyorsan kiveszek egy szobát. Kevesebbe kerül mint egy vacsora. Boldogan zuhanyozok, nagyon rám fért már egy frissítés. A zuhany után lemegyek egy vacsorát enni, és egy kicsit bolyongok a városban.

A recepciós öreg fazon megismer, és kérdezi, hogy miért egyedül. Mondom, hogy a 3 asszonyom otthon melózik, és gyűjtik nekem a pénzt, hogy jövőre világ körüli motoros útra tudjak jönni. Most nagyobb szerencsém van mint egyszer korábban volt, ugyanis nyitva van Trója. Nosza, 15 líráért vételezek egy belépőt, és már barangolok is az angol és kínai turistákkal. Nem tudom, hogy miért van, de az oroszok valamiért elmaradtak innen, és egy darab sincs belőlük. Az sem kizárható dolog, hogy Pamukkalenál messzebb nem mernek jönni. Nem tudom, de tény, hogy csak angol és kínai beszédet hallani. Meg egy két török szó is megüti a fülem. Trója szép, de inkább csak a romok és az ásatások miatt. Még tegnap elhatároztam, hogy korán indulok haza, mert a kamionok ezren lesznek 1 kilométer úton. Ezzel szemben reggel 9-kor még javában szürcsölöm a kávét. Aránylag élvezeteset motorozok a határig, és csak a Királyhágón állok meg egy csatos bambira. A határon örömmel mutatom az útlevelem, és a határőr kérdezi, hogy honnan jövök.
– Csak innen Gyomáról, válaszolom. Jó utat kíván, és utamra bocsájt. Hosszú út van mögöttem, ami néhol elég kalandosra sikeredett, de megérte. Legszívesebben azonnal indulnék vissza. A gondolataim talán még mindig valahol Yazd körül járnak…

(ha tetszett a cikk, szólj hozzá! Bejelentkezéshez segítség az oldal alján)

További érdekes hírek, cikkek (klikk a képre):

Eladó motorok

Grafikai munkák

Videó szerkesztés

Eladó cuccok

Autómentés – szállítás