Irán túra – 1. rész
Szöveg és képek: Kulik Károly
A reggeli fél négykor történt felébredés után, még egy kicsit visszafeküdtem a puha ágyikóba. Aztán mikor forgolódtam egy picikét, úgy hét óra magasságában elkezdtem azon gondolkodni, hogy “Olyan jó lenne egy kicsit motorozni”. Kis töprengés után elhatároztam, elugrok kicsit körülnézni Iránba!
Az első úti cél a török határ Edirnénél. Útközben megállok egy köfte-szendvicsre, amit egy víz, és egy török tea kíséretében jóízűen elfogyasztok. Az ebéd után folytatódik a száguldás a kedvenc városom felé. Délután öt magasságában pillantom meg az Istanbul táblát. Kicsit félek, hogy a legrosszabbkor érek a városba, és komoly dugó lesz. A félelmem beigazolódott. Nincs túl meleg, de folyik a hátamon a víz. 600 méterrel a cél előtt se előre, se hátra, se sehová. Kész, vége, ennyi volt. Ma van negyedik napja, hogy úton vagyok. Azaz ebből csak 3 nap volt mocizós, mert volt 1 szabadnap is.
Reggel elég korán kelek, ugyanis azt az infót kaptam, hogy a Boszporusz híd fél oldalon le van zárva, és finom a káosz. Igazuk lett. Beütök a gps-be egy hotelt a következő célállomáson, ami a török-iráni határ előtt van kb. 30 kilcsivel. A főutcán, egy szép kék világítással feldíszített hotelt találok. Felszaladok a lépcsőn, és megkérdezem, hogy van-e szabad szoba. Szerencsém van, ugyanis 4 üres szobájuk van. Az egyiket gyorsan kiveszem. 🙂 Letusolok, és kiterítem a száradó ruháimat 3 vállfára, ugyanis a szárítós madzagomat Istanbulban felejtettem a Nezih-ben. Faja. Holnap szereznem kell ruhaszárító madzagot. Kinézek az ablakon, és az Ararát néz vissza rám. Levágtatok a határra, ami eléggé szomorú képet fest, de még el sem érem az első ellenőrzési pontot, és máris akad egy önzetlen segítőm. Kissé viharvert a srác, a hátán kiszakadt inge biztos nem tegnap lett kimosva utoljára. Felül mögém, és mire elindulnék, megjelenik a kollégája, aki a pénzváltásra szakosodott. Előhúz egy köteg riált, és máris megy a biznisz. Csak 200 ojrót váltok be, ami később jó döntésnek bizonyul. Az árfolyam szörnyű, de mivel Iránban nincs bankkártyázás a külföldieknek, így marad a kp.
A kísérőm folyamatosan a Carnet meglétéről érdeklődik, én meg folyamatosan nyugtatgatom, hogy felkészülve jöttem el idáig, úgyhogy van CPD. A határőr előre hív, és ideadja az útlevelem, szép iráni bélyegző van benne. Hivatalosan is Iránban vagyok, és már csak a motort kell behozni az országba, hogy újra együtt lehessünk. Ez kicsit macerásabb. Kitöltik a Carnetet, lepecsételik, a kísérőm új papírt kap. Közben ellenőrizzük a motor születési adatait. Minden stimmel. A vámos lepecsételi a Carnetet a megfelelő helyen, és már tépünk is az iráni határra, ami a bódéktól kb. 1 kilcsire van. A guide odaadja a fehér papírt egy újabb embernek, és közli, hogy mehetek amerre látok, ha kifizetem a tiszteletdíját. Mivel megspórolt 50 euró biztosítást/baksist/adót, így kifizetem neki a 25 ojrót. Közben jönnek a maffiózók, hogy van-e iráni pénzem. A motort tankolni kell, és mivel Iránban 2 féle benzin van, és ebből csak 1 ólommentes, így csak a negyedik kúton találok ólommentes benyót. Megtankolom a biztonsági tartalék üzemanyagos cuccaimat is, biztos ami biztos. A benyó literje 146 forintnak megfelelő riál. Kicsit örülök, mert egy teli tankolás 3200Ft.
Megállok az út szélén, és megkérek 2 motoros srácot, hogy segítsenek találni egy hotelt. Mennek elől, én meg követem őket. A hotel tragikus. Az ágy olyan, mintha egy börtönben lenne. Maga a szoba is. Elfogadom, és kifizetem a nevetséges összeget. Kimegyek, hogy helyet találjunk a motornak éjszakára, és döbbenten látom, hogy 3 ember ül rajta, és másik 15 meg fényképezi a kamerás mobillal. Elküldök vagy 10 embert, hogy én akarok mocizni, és behozzuk a szállás recepciójához. Természetesen nem fér be. Megállítok egy újabb motorost, akitől segítséget kérek. A hotel túloldalán megállunk egy parkolónak csak jóindulattal nevezhető helyen, és előhúzza a zsebéből a tabletjét. Mutogatja a fényképeket, amiket a házuk előtt csinált arról a pár motorosról akiket vendégül látott. Hm, kiderül, hogy egy internetes nemzetközi kalandtúramotoros klub beépített embere Iránban. Kb. 3 órát sikerül aludnom, és az Allah Akbar elmossa az álmot a szememből. Összepakolok, és megvárom, míg Hossein átvált egy kis eurót a részemre.
Végre találok egy kutat, ahol van szuper benzin is. Amíg tankolok, mindenki engem néz. Sőt, motorozás közben is, akit megelőzök, vagy aki megelőz, engem bámul. Azért vagyok furcsa, mert Iránban nincs nagy motor. Csak kicsik vannak, így gondolom furcsa szerzet a nyugatról jött motoros. Amikor megállok, akkor is jön egy kisebb csődület. Nagyon furcsa, de majd megszokom. mindenki fársziul beszél, én meg magyarul. Az első katonai és rendőri ellenőrző ponton nem, de a következő háromnál kimarnak a sorból. Mindent kipakolok a dobozokból, a derekamig érő kiskatona a fényképeket is megnézi, ami a fényképezőmben van. Remélem a prosztatámra nem kíváncsiak. Kermanshah előtt, az utolsó ellenőrzési ponton kifaggatom a katonát, hogy van-e valami normális hotel a városban. A Hotel Persian-t ajánlja, én meg elfogadom.
Aránylag könnyen megtalálom, hiszen egy óriási 7 emeletes épület. Kiveszek egy szobát, és azon agyalok, hogy mi célt szolgál ez a szálloda abban a mérhetetlenül hatalmas nyomorban, amit idefelé láttam. Felpakoltam a hotel főbejárata előtt a motort indulásra készre, és mire felkászálódtam, odajött egy fiatal lány, és megkérdezte, hogy a férje csinálhatna-e rólam egy fotót. Természetesen igent mondtam. Lefotózta a motort, meg engem is, ahogy pózoltam előtte. Szerencsére Hamadanban találok egy benzinkutat, ahol van super is. Megállok a kúton, és rögtön jön a közönség is. Egy perzsa lány egészen közel jön fotózni, és közben fársziul beszél hozzám. Mivel nem tud angolul, így magyarul válaszolok neki. Mosolyog. Mindenki engem néz.
Megtankolom a motort, és irány tovább. A hegyek között 2500 méter magasan kanyargok egy 250 kilcsit, mikor is elkezdem keresni az ólommentes benzint. Legalább 20 kúton megállok, de nincs sehol. A motort már csak a benzin szaga hajtja előre, mikor feladom. Még van hátra 140 kilcsi a célig, de a tank már porzik belül. Betöltöm a tartalék benzint. Tankolok rá 1 liter normált, lesz ami lesz alapon. Lassan elérem Iszfahán városát, a következő állomást. A 25 kilcsire lévő külvárosban már eszméletlen dugó van. Isztanbul ehhez képest piskótatekercs. Kizárólag a túlélésre hajtok az autók között. Aki mellém ér, köszön, integet, vagy kérdez. A piros lámpánál, ha véletlenül meg kell állni, addig furakszanak, amíg mellém tudnak jönni, és kérdezni. Honnan, hová? Egy angolul beszélő sráccal jót nevetünk, mert nem tudjuk eldönteni, hogy ez az egész tragédia vagy komédia. Örömmel konstatálom, hogy van fürdőkád a fürdőszobában. Kb. fél órát fekszem benne, és relaxálok.
Lemegyek a szálloda büféjébe, és megeszek egy szolid vacsorát. Aki nem háttal ül nekem, az engem figyel. Van 1-2 lány, aki egész feltűnően. Egészen érdekes így vacsorázni. Ma szabadságot adtam a motornak és magamnak is. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit bolyongok a városban, hogy lássak is valami érdekeset az úton, ne csak végigszaladjak rajta. 1 kilcsi legyaloglása után elérem a Nags-e Dzsahán teret. Igazából nem tudom leírni, hogy mennyire szép. Az Unesco nem hiába nyilvánította a világörökség részévé. A tér Iszfahán egyik leghíresebb emlékműve, a világ egyik legnagyobb főtere, melynek hosszúsága 512, szélessége 164 méter. A helyszín 1979-től az UNESCO Világörökség része. Nevének jelentése: „A világ képe”.
Néhány gondolat a perzsa közlekedésről: A gyalogosok azért vannak, hogy zavarják a motorosokat a járdán, és az autósokat a zebrán. A motorosok azért vannak, hogy legálisan zavarják az autósokat. Az autósok azért vannak, hogy valaki zavarja a gyalogosokat. Mindenki zavar mindenkit. Gyorsan teletankolom a motort, és egy másfél literes víz-kortyolás után nekivágok Yazdnak. Az úton menet közben az autósok már nem csak fotóznak, hanem videóznak is.
-folytatjuk –
(ha tetszett a cikk, szólj hozzá! Bejelentkezéshez segítség az oldal alján)
További érdekes hírek, cikkek (klikk a képre):
